2009. április 2., csütörtök

Fábólfaragott Péter

Volt egyszer egy szegény parasztember és a felesége. Éltek, éldegéltek kedv nélkül, mert gyermekük nem volt. Egyszer azt mondja az ember a feleségének:

- No, asszony, gondoltam én egyet!

- Mit, apjuk?

- Elmegyek az erdőbe, és faragok fából egy gyermeket.

Nagyot kacagott ezen az asszony.

De úgy történt. Estére, mire a vacsora készen lett, az ember egy kifaragott gyermekkel érkezett haza. Az ajtó sarkába állította.

Leültek az asztal mellé vacsorázni. Ahogy vacsoráztak, maradt egy kis étel. Még azt mondja az asszony:

- No, éppen a fiunk részére maradt.

Akkor lefeküdtek. Egyszer éjfél felé megszólal a fagyermek:

- Édesanyám, alusznak-e?

Megörült az asszony, felelt azonnal:

- Nem alszunk, édes gyermekem.

- No, ha nem alusznak, keljenek fel, és adja ide a vacsorámat!

Hát a fából faragott gyermek megelevenedett. Addig gyönyörködtek benne; addig beszélgettek vele, hogy szépen meg is virradott.

Mikor háromnapos lett a gyermek, azt kérte, engedjék ki az utcára, hadd keressen magának játszótársat.

Kiment a kicsi fiú a kapu elé. Hát éppen egy vele egykorú gyerek várta őt. Kérdi Fábólfaragott Péter:

- Te kis pajtás, lakik-e ebben a városban kardmester?

- Hogyne laknék, éppen ott van, nem messze!

Bemegy Péter az apjához, s azt mondja:

- Legyen szíves, adjon nekem nyolc krajcárt!

- Ó, édes gyermekem, adok én neked többet, mit érsz azzal a csekélységgel?

- Nekem csak nyolc krajcár kell! - mondja Fábólfaragott Péter.

Azzal kifutott, s elment a pajtásával a kardmesterhez.

Ott azt mondja:

- Kardmester úr, adja nekem nyolc krajcárért azt a kardot, amelyet legelőször készített.

- Ó, kedves öcsém - mondja a kardmester -, megette már azt a rozsda. Van itt réz-, arany- és gyémántkardom. Amelyik tetszik, azt veheted!

Nem kérek tőled azért egy krajcárt sem.

- Nem gyermek kezébe való az - feleli Péter -, keresse ki csak a kardot, amelyen legelőbb tanult. Az kell nekem.

Elment a kardmester, s addig hányta a kardokat, amíg meg nem találta azt a rozsdás kardot, amelyet legelőbb készített. Újból kutatni kezd és megtalálja azt a tokot is, amelyikbe a kard illik.

Péter vette a kardot, fölkötötte. Úgy illett rá, mintha onnan nőtt volna ki, derékból. Azt mondja:

- No, itt van nyolc krajcár, mert az első munkát is meg kell fizetni.

Aztán nagy örömmel elment haza. Éppen másnap következett a vásár abban a városban. Azt mondja Péter az édesapjának:

- Édesapám, menjünk ki a vásárba, hadd lássam, milyen gyülekezet van ott.

- Éppen azt is akartam mondani, édes fiam - mondja az apja -, menjünk, és vegyünk két ökröt.

Járnak a piacon az ökrök között. Hallják ám egyszer, hogy van két ökör, aranylánccal összekötve. Amelyik vitéz kettévágja a láncot azé lesz a két ökör.

Azt mondja Fábólfaragott Péter az édesapjának:

- Menjünk, apám, arrafelé! Hadd lássam, milyen az a két ökör!

Hát látják, hogy milyen szép két aranyökör. De már annyi a csorba kard körülöttük, hogy a szügyüket éri a sok kardvég.

- Ha megengednék, én is hozzávágnék - mondja Péter.

Elcsodálkoznak a népek, hogy mit akar ez a kisfiú. De meg kell engedni. Ekkor Péter hozzávágott, s úgy elvágta az aranyláncot, hogy annak csengése-pengése tizenkét országon is keresztülhallott. A két ökör meg felcsapta a farkát, futott, s egyenest hozzájuk az istállóba.

Azt mondja ekkor az ökrök gazdája:

- No, te Fábólfaragott Péter, menj haza, s adj nekik enni. De tudd meg, hogy ezeket hiába kínálod akármiféle takarmánnyal, mert ezek csak parazsat esznek!

Hazament Péter, s meggyújtott tizenkét öl fát. Mielőtt az elégett volna, vette az itatóvedret, és hányta a parazsat belé. Azt a két ökör mind egy szemig megette. Igen ám, de akkor a két ökör felhányta a farát, és egyik ment napnyugatnak, a másik napkeletnek.

Azt mondja Fábólfaragott Péter erre:

- No, édesapám, jöjjön velem! Mutatok én magának egyet!

Kimentek a kapu elé. Péter a kapu sarkába két helyre beleütötte az ujját. Egyik lyukból tiszta piros bor folyt, a másikból meg tiszta pálinka.

- No, édesapám, ide tegyen asztalokat, üvegeket. Itt ihatik mindenki, amennyi kell néki. De most, édesapám, látja ezt a szántótaligát?

- Látom, kedves fiam.

- Hát ezt a malomkövet látja-e?

- Látom, kedves fiam.

- No, mikor ez a szántótaliga az ajtó elé áll magától, és a malomkő felmegyen a szántótaligára, a bor pedig vízzé változik, a pálinka meg piros vérré, akkor tudja meg, hogy én meghaltam. Akkor, ha fel akar keresni, üljön fel a szántótaligára, mert az éppen oda viszi, ahol én vagyok. Most, kedves édesapám, nekem el kell mennem világot látni, szerencsét próbálni.

Elindult Fábólfaragott Péter. Hét országon, hét világon keresztülment. Elérkezett egy királyi városba. Beköszönt a királyhoz:

- Adjon isten jó napot, felséges királyom.

- Hozott isten, öcsém. Mi járásban vagy?

- Elindultam szolgálni, szerencsét próbálni.

- Az asztalosinasom éppen most halt meg! - mondja a király. - Mi kérsz egy esztendőre?

- Nem kérek én semmit, csak ételt-italt.

Ott maradt Péter, végezte az asztalosinasi dolgot. Olyan ügyesen és kellemesen járt, hogy az öreg király nagyon megkedvelte. A királynak volt egy lánya, az is annyira megszerette Pétert, hogy már meg akart halni, ha nem adják hozzá feleségül.

- No - azt mondja a király -, inkább megengedem, hogy hozzámenj.

Azonnal nagy lakodalmat hirdettek. Jöttek mindenfelől grófok, bárók hercegek, papok, hóhérok. Pap eskette, hóhér seprűzte őket.

Aztán úgy éltek a királyi udvarban, mint férj és feleség.

Egyszer jön a királyhoz egy olyan írás, hogy fűt-fát állítson glédába s itt és itt jelenjen meg a háborúban. Mikor ezt a király meghallotta nagyon sírt.

Kérdi Fábólfaragott Péter:

- No, felséges király, hát te miért sírsz?

- Hát hogyne sírnék, édes fiam - mondja a király -, mikor egy olyan írás érkezett, hogy fűt-fát állítsak glédába, és itt és itt jelenjek meg háborúban.

- Felséges királyom, sose sírj. Elmegyek én oda magam is.

- Ó, kedves fiam, mit érsz te ott egyedül? Csak mint a szúnyog bivaly mellett!

De Péter csak elment egyedül. Csatázni kezdett. Annyira harcolt a kardjával, hogy már-már mindenkit legyőzött. De akkor véletlenül meg botlott. Erre aztán őt győzték le. Rögtön földbe is tették.

Másnap reggel a szántótaliga otthon elment az ajtó elé, a malomkő felment a szántótaligára magától, a bor vízzé változott, a pálinka meg piros vérré.

Látta ezt Péter apja, felült a szántótaligára, és elment oda, ahol Pétert legyőzték. Kereste, hasztalan. De látja ám a két ökröt jönni. Nap keletről az egyik, napnyugatról a másik aranyökör úgy jön, hogy ég-föld majd összeszakad.

A két aranyökör hányni kezdte a szarvával a földet mindaddig, amíg Pétert ki nem vették. De hát a nyaka le volt vágva, és semmi élet nem volt benne. Azt kérdezi egyik ökör a másiktól:

- Te mit tudsz?

- Én tudok annyit, hogy össze tudom ragasztani. Hát te mit tudsz? - kérdi a másiktól.

- Én lelket tudok ereszteni belé.

Ekkor az egyik összeragasztotta, a másik lelket fútt belé. Fölkelt Fábólfaragott Péter:

- Jaj, de jót aludtam!

- Aludtál volna bizony örökre, ha mi nem lettünk volna - mondják az ökrök.

Akkor megindult Péter, és hazamentek.

Ahogy hazaértek, a király újra összehívta a grófokat, hercegeket, válogatott cigánylegényeket, és felavatták Pétert királynak. Még mai napig is folytatja a királyságot, ha véletlenül meg nem halt.


2009. március 28., szombat

Rózsa vitéz

Volt egy királynak három fia. Ellenség ütött az országra, elfoglalta. A király is elesett. A királyfiak jó vadászok voltak, s hárman három vadászebbel odébbálltak a veszedelem elől. Sokáig mentek, azt sem tudták, hová. Végre egy magas hegyen, ahol az út elágazott, úgy határoztak, hogy elválnak egymástól, s külön-külön próbálnak szerencsét.

De megegyeztek abban, hogy a hegy csúcsára, egy magas fa hegyébe hosszú póznát állítanak, arra egy fehér kendőt kötnek. És mindhárman vissza-vissza fognak tekingetni, s megnézik a kendőt. Aki a kendőt véresnek látja, testvérei után indul, mert akkor valamelyik veszedelemben van.

A legkisebb, akit Rózsának hívtak, bal felé indult, a másik kettő jobb felé. Rózsa, mikor a hetedik havasba is bejutott, jó messze meglátott egy szép kastélyt. Betért mint fáradt utazó, hogy ott megháljon. Nem talált egy lelket sem, megtelepedett a kastély egyik szobájában.

Estélig megvolt nyugodtan, akkor nagy dörömböléssel megnyílott a kastély kapuja.

Rózsa ijedtében az ágy alá suhant. Óriások léptek be. Az egyik mindjárt azt mondta:

- Cih! Milyen Ádám-bűz van itt!

Megkeresték Rózsát, megfogták, összeaprították, mint a torzsát, és kihányták az ablakon.

Reggel az óriások megint elmentek keresetre.

Akkor a bokorból előmászott egy szép, lányfejű kígyó, és Rózsa testének minden kicsi darabját összeszedte, összerakogatta. Miközben folyton azt mondogatta: ez ide való, ez ide való, forrasztófűvel megkenegette. Egy közel való forrásból élő-halóvizet hozott, avval is meglocsolta.

Rózsa egyszer csak talpra szökött. Hétszerte szebb és erősebb lett mint azelőtt. Erre a lányfejű kígyó is kibontakozott a kígyóbőrből, hónaljig.

Rózsa, hogy olyan erős lett, megbízta magát. Este nem bújt az ágy alá, hanem az óriásokat a kapuban várta haza. Azok megérkeztek, de Rózsához csak a szolgáikat küldték, hogy azt a hitvány Ádám-maradékot összemorzsolják. De a szolgák nem bírtak Rózsával. Maguknak az óriásoknak kellett hogy ismét összeaprítsák.

Másnap reggel a lányfejű kígyó Rózsát megint életre hozta. Ő maga pedig most már övig bújt ki a kígyóbőrből. Rózsa kétszerte erősebb lett, mint akármelyik óriás.

Akkor este is megölte őt a hét óriás, de csak nagy küzdelem után, mert a szolgákat Rózsa most már mind elkergette, sőt három óriást is megsebesített.

Reggel csak maguk mentek el az óriások. A kígyó Rózsát most is feltámasztotta. Rózsa erősebb lett, mint a hét óriás együtt, s olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. A lány is a kígyóbőrből egészen kikerekedett; így igen kedves, szép teremtés volt!

Ekkor elbeszélték egymásnak dolgukat, életüket. Elmondta a lány, hogy ő is királyvérből való; hogy az ő apját is az óriások ölték meg. Az országot elfoglalták. Az ottvaló kastély a lány apjáé volt, onnét járnak el az óriások mindennap, hogy a népet sarcolják. A lány egy jó kuruzsos dajkájának segítségével változott kígyóvá. Megesküdött, hogy addig kígyóbőrben marad míg az óriásokon bosszúját meg nem áll hatja. Most már látja, hogy lerepedezik róla a kígyóbőr, tehát célját érheti, mert Rózsa olyan erős, hogy könnyen megfelelhet mind a hét óriásnak.

- Rajta hát, Rózsa, pusztítsd el őket! Nem leszek én sem háládatlan!

- Kedves szép lány! - felelte Rózsa - Te nekem az életemet három ízben adtad vissza. Hát én ne tartoznám neked azt meghálálni? Legyen tied az életem s egészen magam!

Egymásnak holtig való szerelmet esküdtek, s így igen jóízűen telt el a nap egész estig. Mikor az óriások megérkeztek, Rózsa így szólt hozzájuk:

- Ugyebár, sok gazember, azt hiszitek, hogy már háromszor megöltetek? Most azt mondom, hogy ma ezen a kapun egyiketek se teszi ki a lábát! Hiszitek-e? Vívjunk meg!

Azok nagy méreggel rámentek, de biz, most már nem úgy lett, mint azelőtt. Rózsa rendre megölögette őket mind. Akkor a kulcsokat a zsebükből kezébe vette, a kastélynak minden zegelyukát összekutatta.

Látta, hogy bátorságban lehetnek, mert már övék a kastély.

Az éjszaka csendesen telt el. Reggel a kastély udvaráról Rózsa felnéz a havas tetőre, a fehér kendő felé, hát látja, hogy az egészen véres!

Megbúsul, s mondja a kedvesének:

- Mennem kell, hogy a két bátyámat felkeressem, mert rosszul van dolguk. Várj vissza engem, mert ha őket feltalálom, minden bizonnyal visszajövök.

Avval felkészült, kardot, nyilat, forrasztófüvet és élő-halóvizet vett magához. Arra a helyre ment, ahol elváltak volt.

Útjában lőtt egy nyulat. Mikor rátalált az útra, amelyen bátyjai mentek, talált egy kicsi házikót, az előtt egy fát, ott megállapodott. Hát a két bátyja két vadászkutyája lánccal meg van kötve! Azokat eloldja, tüzet csinál, s a nyulat sütni kezdi.

Amint sütné, hallja, hogy a fán valaki dideregve azt kiáltozza:

- Jaj, mint fázom!

Kiszólt Rózsa, s azt mondja rá:

- Ha fázol, gyere be, melegedjél!

Az azt mondja:

- Igen, de félek a kutyáktól!

- Ne félj, mert azok becsületes embert nem támadnak meg!

- Hiszem - hallik a fáról -, de mégsem. Vesd közibéjük ezt a hajszálat, szagolják meg azt előbb. Arról engem is megismernek!

Veszi Rózsa a hajszálat, és a tűzbe veti. A fáról meg leszáll egy vén boszorkány, bemegy s melegszik. Felhúz egy nyársra egy varasbékát, és sütni kezdi. Amint sütné, mondani kezdi Rózsának:

- Az az enyém, ez a tied! - s avval a békát neki veti. Erre Rózsa nem állhatja, kirántja a kardot, hozzácsap a boszorkányhoz. Hát a kard hasábfává válik. Nekimegy a boszorkány, hogy megölje Rózsát, s azt mondja:

- No, most véged neked is! Testvéreidet is én emésztettem el, bosszúból azért, hogy te a hét óriás fiamat megölted.

Rózsa nekiuszítja a boszorkánynak a kutyákat, s azok addig fogják, hogy vért eresztenek rajta. A vér a kardból lett hasábfára cseppen, s abból megint kard vált. Kapja azt Rózsa, lecsapja vele a boszorkány bal karját. Erre a boszorkány megmutatta neki, hová temette bátyjait.

Sújt még egyet Rózsa a karddal, s avval a boszorkány Plutóhoz költözött.

Rózsa kiásta a bátyjait, összedarabolt testüket összerakta, forrasztófűvel összeforrasztotta, élő-halóvízzel föltámasztotta.

Azok, mikor szemüket kinyitották, s Rózsát megpillantották, mind a ketten azt mondták:

- Jaj, be sokat aludtam!

- Sokat bizony - mondta Rózsa -, de ha én ide nem jövök, még többet aludnátok!

Elbeszélték neki, hogy elválásuk után ők meghallották, hogy az ellenség az országukból eltávozott. Azt akarták, hogy egyik, a nagyobbik, hazamenjen, s igazgassa az országot, a másik pedig keresse fel Rózsát.

Befordultak a kis házikóba, s a vén boszorkány ott úgy bánt velük, mint ahogy Rózsával is akart volna.

Rózsa is elbeszélte nekik, miken ment keresztül. Azt mondta:

- Te, nagyobb bátyám, menj haza, ülj be apánk országába! Te pedig, kisebb bátyám, jöjj velem, s igazgassuk ketten azt a nagy országot, amelyikben az óriások hatalmaskodtak.

Elváltak, s mindegyik ment a maga helyére.

Rózsa feltalálta szép kedvesét, aki már úgy elbúsulta magát, hogy szinte megepedt, de hogy Rózsát meglátta, egészen felvidult. Az óriásoktól megmentett nagy országot kezükre vették; Rózsa s kedvese összekeltek, nagy lakodalmat csináltak, eleget vendégeskedtek, a meny­asszonyt jól megtáncoltatták, s ha meg nem haltak, máig is élnek. Kerekedjenek egy tojáshéjba, s holnap legyenek a kendtek vendégei!

2009. március 26., csütörtök

Nagyapa meg a csillagok

Nagyapa napközben olyan, mint minden más öregember. Azaz egészen mégsem olyan, mert fütyörészni szokott, és beszélget az almafáival. Kedveseket mondhat nekik, mert az almafák majdnem mindig mosolygósak.

De hát ezt nem furcsállotta Babó Titti, mert ha egy kicsit odafigyelt, ő maga is tudott az almafákkal beszélgetni. Egyszerű ez annak, aki tud almafául. Márpedig ők tudtak, Nagyapa is meg Babó Titti is. Azt nem értette Babó Titti, hogy éjszakánként hova tűnik Nagyapa. Mert Nagyapa minden áldott este fogott egy hosszú létrát, kalapácsot meg szöget tett a zsebébe, és elindult valamerre. Azt sem tudta Titti, mikor szokott Nagyapa a létrával hazajönni, mert addigra mindig elaludt.

Reggelente néhányszor kérdezte, hogy merre járt az éjszaka, de Nagyapa csak mosolygott a bajusza alatt…

Még szerencse, hogy Mikkamakka gyakran meglátogatta Babó Tittit. Mert ismeretes, hogy Mikkamakka majdnem mindent tud. Avagy: majdnem tud mindent. Esetleg: mindent majdnem tud. Megkérdezte hát tőle Titti, tudja-e, hova jár éjszaka Nagyapa.

– Hát te nem tudod? – ámuldozott Mikkamakka.

– Nem – mondta Titti.

– Na jó, elmagyarázom neked. Láttál már csillagos eget?

– Persze.

– Azt is láttad már, hogy időnként egy-egy csillag leesik?

– Láttam, azok a hulló csillagok.

– És mindennap több is leesik. Igaz-e? – folytatta Mikkamakka.

– Igaz… Ez azt jelenti, hogy egyszer csak elfogynak az égről a csillagok? – ijedt meg Babó Titti.

– Na látod – mosolyodott el fölényesen Mikkamakka. – Azt gondolod, hogy mindennap kevesebb csillag van az égen?

– Én aztán nem.

– Nem is gondolhatod, mert nincs kevesebb.

– Bár nem egészen értem – komorodott el Babó Titti. – Mindennap leesik egy csomó, még sincs kevesebb?!

– De nincs ám! Mert Nagyapa minden éjjel összeszedi a lehullott csillagokat, a létráján fölmászik az égig, és szépen visszaszögezi mindeniket.

Babó Titti szájtátva hallgatta Mikkamakkát, csak nagy sokára ocsúdott ámulatából.

– És mi lesz – kérdezte suttogva –, mi lesz, ha Nagyapa meghal?

– Ó, te bikfic – nézett rá megrovóan Mikkamakka –, hát nem tudod, hogy Nagyapa sohasem hal meg? Az lehet, hogy egyszer majd már nem jár ki az almafáival beszélgetni. Meg talán veled se beszélget, velem se. De minden éjjel veszi a létráját, összeszedi a lehullott csillagokat, és mind visszaszegzi az égre. Mindörökké, a világ végezetéig.

Bizony, Babó Titti, ilyen nagyapád van!

2009. március 25., szerda

A molnár fia zsák búzája

A faluvégen laktak a molnárék, a patak mellett, takaros kis házacskában. Igaz, a kéményből hiányzott egy darab, meg a tetőn is tátongott egy-két jókora lyuk, de azért takaros ház volt, hiszen rezgő nyárfa állt az udvarában, rozmaring nőtt a csonka kéményen, a tetőn meg egész esztendőben úgy zöldellt a moha, hogy mindenki megbámulta, aki arra járt.

Ezért volt takaros a szegény molnár háza. De a fia volt mégis a legtakarosabb. Hetedhét országon nem találhattak nála különb legényt. Erős is volt, okos is, bátorságért sem ment a szomszédba, s ha dolgozni kellett, akkor is ember volt a talpán. S mint afféle legény, szerette a nótát, a jó bort meg a táncot. Talán kicsit jobban is szerette, mint kellett volna. Nem nagyon sokkal, de azért icipicivel mégis.

Mikor aztán huszonegy esztendős lett, odaállt eléje az apja.

– Megnőttél, fiam, ember lettél – mondta neki –, itt az ideje, hogy megállj a világban a saját lábadon. Én szegény ember vagyok, nem adhatok neked sok útravalót, de amit kapsz, jól becsüld meg, és mindig csak azt tedd, amit most mondok.

Kíváncsian várta a legény a folytatást, az apja meg ezalatt bement a malomba. Volt itt egy zsák búza. Nagyon régen őrizték, tartogatták, akkor sem nyúltak hozzá, mikor betevő falatjuk sem volt, pedig csak ezt a zsák búzát kellett volna a garatba önteni, aztán lett volna lisztjük, kalácsuk. Hanem a molnár soha nem engedett a zsákhoz nyúlni, pedig hej, de sokszor maradtak ebéd meg vacsora nélkül!

Ezt a zsák búzát hozta ki a molnár a keleplő malomból, s a fia elé tette.

– Ez az útravalód, fiam – mondta.

– Ej, édesapám – ámult el a legény –, nem jobb lenne ezt cipó formájában elvinni? Vagy eladnánk, két tallért is megadnak érte, azért aztán mindenfélét vehetnék az úton, amíg munkát nem találok. A tallérnak zsák se kell, könnyű is, kicsi is, elfér a zsebemben.

A molnár a fejét rázta.

– Nem úgy van az, fiam. Nem tallér kell neked, hanem ez a zsák búza. Mert jól jegyezd meg, ilyen búza nincs több a világon, ha ezt elveted, ezer zsákkal terem.

Ez tetszett a legénynek. Még hogy ezer zsákkal! Az lesz ám csak az igazi gazdagság, nem jár ő többet mezítláb soha életében, és még a király is megsüvegeli. Körül is nézett mindjárt, hogy hol találna vetéshez alkalmas földdarabot.

Az apja észrevette, hogy a fia már keresi is a helyet a vetésnek, s megszólalt gyorsan:

– Hanem, fiam, van ám egy bökkenő. Nem vetheted oda a búzádat, ahova akarod, mert akkor egy szem nem sok, annyit sem terem. Egyetlen hely van csak a világon, ahova elvetheted. Lehet, hogy közel, lehet, hogy messze, én azt nem tudhatom. De ha akarod, biztosan megtalálod, csak erő kell hozzá, és csüggedned nem szabad soha.

Vakarta a legény a feje búbját.

– Mégis, hogyan találom meg? Nem indulhatok vaktában a világnak!

– Azt nem is kéri tőled senki – nyugtatta meg az apja. – Ezen az úton elindulsz napkelet felé. Keveset pihenj, keveset aludj, csak éppen annyit, amennyi szükséges. Menni kell, menni! S amikor aztán egy dombocskához érsz, állj meg, vedd le a válladról a zsákot, és vesd el a dombocska földjébe a búzát. De nem lehet ám akármilyen dombocska. Ennek a dombocskának fekete humusz a földje, puha, omlós. A legtetején meg három fenyőfa áll, s mind a három fenyő csúcsán egy piros begyű madár énekel.

Jól van, elbúcsúzott a legény a szüleitől, az édesanyja még sírt is egy sort, de nem tartóztatta, hiszen tudta jól, egyszer minden legénynek neki kell vágni a világnak.

Ment, mendegélt a legény, még fütyörészett is, pedig ugyancsak húzta a vállát a jókora zsák. De azt gondolta magában, mit számít ez a kis fáradság, amikor ekkora gazdagság vár rá. Még meg is simogatta a nehéz zsákot.

– Ugye, zsákocska, nem hagyjuk mi cserben egymást?

Az országút nagyon hosszú, nem lehet látni se elejét, se végét. A nap egyre feljebb kapaszkodott, nem volt az égen egy árva felhő, meleg volt, verejtékezett a zsák alatt a legény. De nem hagyta magát. Ment csak keményen. „Egy kis felhő nem ártana ugyan – gondolta magában –, de ha nincs, nincs. Meg kell találnom a dombot.”

Három nap, három éjszaka ment egyfolytában. A zsák már nagyon nyomta a vállát, s lába is fájt kegyetlenül.

– Na, most már igazán itt lehetne az a dombocska – mondta bosszúsan a negyedik nap reggelén, de bizony dombocskának még csak nyoma sem látszott semerre.

Lefeküdt hát a legény, feje alá tette a zsákot, s nemsokára el is aludt. Azt álmodta, fényes hintóval állított be az apjához meg az anyjához, s olyan kéményt rakatott a házra, meg úgy befoltoztatta a lyukat, hogy a nap megállt csodálkozni az égen. El is mosolyodott álmában. Kisvártatva aztán felkelt, vette a zsákot, és továbbindult. Most már nem lehet messze a dombocska – gondolta. De bizony a dombocska nem látszott semerre. Újra eltelt három nap. Megint nagyon elfáradt, s már az járt az eszében, talán nem is mondott igazat az apja, amikor meglátott egy dombocskát.

– Na végre! – örült a legény, és meggyorsította lépteit, s mintha még a zsák is könnyebb lett volna a vállán.

Mikor közelebb ért, látja ám, hogy a dombocskának sárga homok a földje, a tetején meg egyetlen fenyő áll, s a fenyő csúcsán egy zöld begyű madár énekel.

– Ejha! – csodálkozott a legény. – Mintha az apám azt mondta volna, hogy három fenyőt találok meg fekete földet. De hiszen itt a domb. Apám biztosan tévedett.

Aztán arra is gondolt, hogy tovább kellene vinni a zsákot.

– De hiszen más domb nincs is itt semerre – mondta; fogta hát a zsákot, letette, kioldozta, és elkezdte vetni a szép piros szemű magot. Szórta, szórta, még dudorászott is, bár azért a három fenyő, a fekete föld meg a piros begyű madarak nem hagyták nyugodni. Egyszer csak látja ám, hogy a zöld begyű madár elhallgatott a fenyőn, és ijedten verdes a szárnyával.

– Mi bajod, kis madár? – kérdezte a legény.

– Nem a te földed, nem a te földed! – csivitelte a madár.

Hej, ennek a fele sem tréfa! Gyorsan bekötötte a legény a zsák száját, vállra kapta, aztán neki az országútnak. Sokkal könnyebb lett a zsák, hiszen a fele mag hiányzott – de azért a legény mégis nehezebbnek érezte. Fel sem mert nézni nagy bánatában, csak az utat bámulta egyre, lehajtott fejjel. Három hétig ment éjjel-nappal szakadatlan. A fél zsák búza már nagyon húzta a vállát, a lába is kisebesedett. „Most már igazán megszenvedtem érte, hol van hát a domb – morgott magában. – Elég lesz a fél zsák búza is, hiszen még így is ötszáz zsákkal terem. Cifra hintót ugyan nem vehetek, s otthon is csak a kéményt tudom megcsináltatni, a tetőt nem, de ez is több a semminél.”

Már-már elhatározta, hogy pihen egyet, mikor a látóhatár szélén meglátott egy dombot.

– Na végre! – kiáltott boldogan, és futásnak eredt.

A dombnál megint elcsodálkozott. Mert ennek a dombnak barna volt a földje, a tetején két fenyőfa állt, s mind a két fenyő csúcsán egy-egy kék begyű madár énekelt.

„Mintha apám három fenyőt mondott volna meg fekete földet és piros begyű madarakat” – gondolta a legény, de aztán legyintett.

„Ugyan, honnan tudhatta volna ő! Meg aztán más domb nincs is a közelben. Ez lesz az bizonyára.”

Fogta a zsákot, kioldozta a száját, és vetni kezdte a búzát. Vetett, vetett, de valami nem tetszett neki. Fölnéz egyszer a fára, hát látja ám, hogy a két madár úgy verdes a szárnyával, mintha a szívüket szaggatnák.

– Mi bajotok, madárkák? – kérdezte ijedten a legény.

– Nem a te földed, nem a te földed! – csivitelték a madarak.

Fogta erre gyorsan a legény a zsákot, s szaladt az országútra. Hát alig megy néhány lépést, egyszerre csak lát ám egy dombot: Fekete a földje, három fenyő áll a legtetején, s mindegyik fenyő csúcsán egy piros begyű madár énekel.

Volt öröm, mikor meglátták a legényt. Csapkodtak a szárnyukkal örömükben, integettek boldogan.

– Megjött a mi fiunk, megjött a mi fiunk!

A legény meg csak állt, szólni sem tudott.

– Vessél már, vessél már! – énekeltek a madarak. – Rád vártunk.

Letette a legény a zsákot, belenyúlt, de bizony egy fia magot sem talált.

– Miért nem vetsz? Miért nem vetsz? – kérdezték a madarak.

Erre aztán ledobta a legény a zsákot, s elfutott, fájt a szíve, majd meghasadt. A három piros begyű kis madár meg holtan hullott le az ágról, a fekete földű dombocska egyszeriben kősziklává változott.

Látod, látod, molnár fia, miért szórtad el a búzádat!

2009. március 23., hétfő

Virágszemű

Abból már sok botrány származott, hogy valakinek szép szeme van. be ilyesféle perpatvarról, ami Varga Julcsa szeme miatt kerekedett, állítom, még a legöregebbek sem hallottak. Mert Varga Julcsát, ha netán nem tudná valaki, Virágszeműnek nevezik. Azért, mert gyönyörűséges kék szeme van. Nos hát ebből lett a haddelhadd. Mert egy szép napon a Karcsú Sisakvirág nem átallotta azt mondani:

– Semmi kétség, Varga Julcsa szeme olyan, mint én!

Ami igaz, igaz, a Karcsú Sisakvirág igen szép, senki szemének nem válna szégyenére, ha rá hasonlítana. Nem is lett volna baj ebből a kijelentésből, ha nem hallja meg néhány másik virág.

A Fürtös Gyöngyike fel is csattant mindjárt.

– Még hogy olyan, mint te! Jobb, ha elhallgatsz a sápatag színeddel. Varga Julcsa szeme éppen olyan, mint én!

Na, lett erre riadalom, zenebona.

Rikoltozott a Tavaszi Csillagvirág, hogy márpedig csakis őtőle kölcsönözte a színét Julcsa szeme.

Az Ibolya a hasát fogta nevettében.

– Még hogy azt képzelitek… hehe… és én?

Az Erdei Gyöngyköles erre lelilázta az Ibolyát.

– Nem is kék vagy, lila – mondta dühösen.

– Ha én lila vagyok, akkor Julcsa szeme is lila. Vegyétek tudomásul! – kiabálta az Ibolya.

Erre aztán előpattant a Búzavirág is.

– Ti mertek ezen vitatkozni?! Nézzetek meg engem!

Még szerencse, hogy nem tudtak egymáshoz közelebb menni, mert biztos hajba kaptak volna. Különösen akkor, amikor a Közönséges Gubóvirág is beleszólt a vitába. Ennek aztán nekiestek mind a hatan.

– Te mersz közbeszólni! Hiszen még a neved is közönséges!

Akkora volt a ricsaj, hogy a szundikáló füvek mind felébredtek.

Hát, mondhatom nektek, nincs annál csúnyább, mint amikor virágok veszekednek.,

Gondolhatjátok, ki tett itt igazságot. Természetesen Mikkamakka. Éppen arra járt (majdnem mindig arra jár, amerre kell), és felkiáltott:

– Te úristen, színvak lettem!

A virágok elhallgattak. Egyszerre kérdezték:

– Színvak? Miért?

– Reggel, amikor erre jártam – mondta Mikkamakka –, világosan láttam, hogy ezen a helyen hét kék virág virít.

– Persze – mondták a virágok –, és?

– Most meg hét vöröset látok.

Hopp, egymásra néztek a virágok! Hát bizony nem Mikkamakka volt színvak, hanem ők vörösödtek ki a méregtől. Gyorsan visszakékültek hát, és előadták az ügyet Mikkamakkának.

– mondta Mikkamakka –, de oktondiak vagytok! Ez a legegyszerűbb a világon. Varga Julcsa szeme hétfőn Karcsú Sisakvirág, kedden Fürtös Gyöngyike, szerdán Tavaszi Csillagvirág, csütörtökön Ibolya, pénteken Erdei Gyöngyköles, szombaton Búzavirág, vasárnap meg Közönséges Gubóvirág. – (Azért mondta a gubóvirágot vasárnapra, mert titokban az tetszett neki legjobban.) – És közben persze – folytatta Mikkamakka – Varga Julcsa szeme egész héten szebb, mint ti heten együttvéve.

Ebben meg is nyugodtak a virágok, és azóta is boldogan kékellenek, virítanak.

2009. március 21., szombat

A nagyravágyó feketerigó

A feketerigó a ligetben élt. Sárga csőre volt, ragyogó cipőgombszeme – és persze fekete volt, mint a szurok. Azért is hívják feketerigónak.

Nem tudom, ki hogy van ezzel a színnel. Nyilván van, akinek nem tetszik, mert hiszen a narancssárga sokkal vidámabb, a türkizkékről és a meggypirosról nem is beszélve. De aki jobban odafigyel, annak a fekete is tetszik, ebben bizonyos vagyok. Hiszen annyiféle fekete van. Kékesen fénylő fekete, puha fekete, éjfekete, játékos fekete, meleg fekete és ki tudja, még hány.

A feketerigó fénylő fekete volt.

És nem tetszett neki a fekete szín.

Se fénylőn, se puhán. Dühösködött. Egy darabig még csak nem is fütyörészett – mert még vidámnak gondolná valaki. Azt mondogatta mérgesen: „Csk, csk, csk!” Olyan szép piros tollakat akart, mint a vörösbegyé, zöldeket, mint a gyurgyalagé, fehéret, mint a kócsagé, s olyan cifrát, mint a papagájé.

Ezért volt dühös. Úgy hitte, ő a legrútabb madár a ligetben.

Bánata akkor vált mégis szívbe markolóvá, amikor a kisfiú eljött a ligetbe, és azt mondta a madaraknak:

– Kellene nekem egy barát. Egy madár barát. Aki reggelenként megkocogtatná az ablakomat, és mindennap megajándékozhatnám kenyérmorzsával meg kölessel.

– Aha – mondták a madarak.

Egyedül az uhu mondta, hogy „uhu”. Talán azért, mert nem szereti a kölest meg a kenyérmorzsát, de az is lehet, azért, mert mást nem tud mondani.

A barátság nem könnyű dolog. Mert jó, a kisfiúnak szüksége volt egy madár barátra. Csak hát olyan madár nélkül, akinek viszont éppen egy kisfiú barátra lenne szüksége, ez nem megoldható. A madarak legtöbbjének volt már barátja. A barázdabillegetőnek a szúriszarka, a gyurgyalagnak a szalakóta, a gólyának a kanalas gém, a búbos vöcsöknek a bölömbika. Csak a macskabagolynak meg a szürke varjúnak nem volt barátja, de ők igen mogorvák, nincs is szükségük barátra.

Na és persze a feketerigónak sem volt barátja, mert szégyellte a színét, s emiatt fönn hordta az orrát. Furcsa dolog, de így volt. Mással is megesik: szégyell valamit, és azt hiszi, csak úgy tudja elviselni a szégyenét, ha fönn hordja az orrát.

Így aztán nem talált barátra a kisfiú. Pedig ott lapult a fűben a feketerigó, és azt gondolta magában: „Én szívesen lennék barátja ennek a kisfiúnak. Nagyon szeretem a kenyérmorzsát meg a kölest. – S kis szünet után még azt is hozzágondolta: – és a kisfiút is nagyon szeretem. – De mégsem mert előbújni. – Éppen én kellenék neki – morfondírozott –, amikor ilyen csúnya vagyok! Fekete!”

Barát nélkül ment el a kisfiú, igaz, majdnem sírva fakadt, de megpróbálta a liget széléig visszatartani. Nem szeretett mások előtt sírni. De azért a madarak észrevették, hogy lefelé görbül a szája, és nagyon megsajnálták. Tulajdonképpen szerették a kisfiút. Akik barátokra vágynak, és elgyalogolnak érte a ligetbe, azokat szeretni kell. Egyikük utána kiabált:

– Gyere vissza egy hét múlva!

Talán ha az öreg festőművész nem lakik a közelben, minden másképp alakul. De ott lakott a liget mellett. Nagyon vidám, mosolygós öregúr volt, csak éppen a szakálla volt furcsa, ezerszínű – mert abba szokta törölgetni az ecsetjeit. A feketerigónak eszébe jutott a tarka szakállú festő meg a sok szép festék, röppent egyet, s már ott is volt a festékesdoboz mellett. „Majd ragyogok én egy hét múlva” – gondolta, s mivel a zöld festékestubus volt a legközelebb, kifestette magát zöldküllőnek. Hát elég furcsa zöldküllő volt, azt meg kell hagyni! Mert a zöldküllő nem egyszínű zöld – és a csőre meg különösen nem az, de a kis feketerigó nagy buzgalmában még a csőrét is zöldre mázolta. „Na, most jöhet a kisfiú” – gondolta, s úgy óvta magán a zöld festéket, hogy egy hétig enni is elfelejtett.

Eltelt a hét, semmi különös nem történt, csak a tarka szakállú festő pingált lila fákat meg lila mezőt – mivelhogy szőrén-szálán eltűnt a zöld festéke.

Megjött a kisfiú, köréje sereglettek a madarak, biztatták:

– Ne félj, most lesz valaki!

– Én szívesen lennék a barátod – mondta ekkor elváltoztatott hangon a zöldre festett feketerigó, és elősétált egy bokor mögül.

Hirtelen szóhoz sem jutott a sok madár, tátva maradt a csőrük. A feketerigó (azazhogy zöldrigó, nem is tudom, hogy nevezzem) meg nagy peckesen sétált a tisztáson, abban a hitben, hogy ő legszebb madár a ligetben.

A vándorsólyom ocsúdott fel elsőnek.

– Nicsak – mondta –, egy uborkamadár.

Nevettek, ahogy a torkukon kifért.

– Vagy netán egy nagyra nőtt szöcske – toldotta a búbos banka, s szegény feketerigó legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében.

A kisfiú is mosolygott, és szelíden, nehogy megbántsa ezt az uborkamadarat vagy kicsodát, azt mondta:

– Ne haragudj, de én nem ilyen madárra gondoltam.

Huss – elröppent gyorsan a feketerigó.

„Cskcskcsk – korholta magát mérgesen –, mert ostoba módon színtiszta zöldre kentem magam, pedig a zöldküllő nem is egyforma zöld. Kétféle zöld is van rajta (mert a zöld sem egyforma, éppen úgy, mint a fekete), a feje teteje meg piros, a szárnya vége meg fehér pettyes fekete. Na de majd legközelebb. A jövő héten ügyesebb leszek.”

Hát nem sokkal lett ügyesebb! Hogy, hogy nem, az jutott eszébe, hogy gólyának festi magát. Sok fekete meg fehér festéket kent magára, és a lábát meg a csőrét pirosra festette. Eszébe sem jutott, hogy a gólya legalább tízszer akkora, mint ő. Ki látott már ilyen pici gólyát, rövid lábút, rövid csőrűt. (Arról nem is beszélve, hogy a hátán átütött a zöld festék a fehéren!)

Ritkán látott a liget olyan viháncolást, mint amikor a gólyának álcázott feketerigó odaállt a kisfiú elé.

– Te meg miféle szerzet vagy? – kérdezte a kisfiú.

– Nem látod, gólya vagyok – mondta kicsit ijedten a feketerigó, mert akkor már sejtette, nem nagyon sikerült ez a gólyává alakulás.

– Még hogy gólya! Talán golyhót akartál mondani – mondta a gólya, és olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy ki kellett hívni a mentőket.

Bizony ez a gólyahistória is csúfos véget ért, mert a kisfiú nagy sajnálkozva megint az mondta:

– Ne haragudj, nem ilyen madárra gondoltam.

A feketerigó fél évre elbujdosott bánatában. Hiába jött a kisfiú, hiába keresett madár barátot.

A feketerigónak meg fájt a szíve: „Hej, csak szebb madár lennék, akkor biztosan barátjává fogadna a kisfiú!”

A kisfiú egyre szomorúbb lett.

– Most már az uborkamadár sem akar velem barátkozni – mondta.

A madarak vigasztalni próbálták, de neki barát kellett volna. Hogy lehetne megvigasztalni azt, aki nem talál barátra!

A feketerigó legalább olyan bánatos volt, mint a kisfiú, ha nem bánatosabb. Magát is sajnálta, meg a kisfiút is. Magát talán egy kicsit jobban.

Ezért aztán fél év elteltével elhatározta: újra próbálkozik. De most már nagyon gondosan látott munkához. Egy teljes napig tanulmányozta a sárgarigót. A sárgarigó a legszebb madár – gondolta –, még a latin neve is a legszebb a madárnevek közül, úgy hívják, hogy Oriolus Oriolus (mert minden madárnak van latin neve is). Eszébe sem jutott, hogy őt meg Turdus Merulának hívják latinul, s az semmivel sem csúnyább, mint az Oriolus Oriolus. Talán még szebb is.

És elkezdte magát sárgarigónak festeni. Egy hétig tartott a festés, de ez aztán tökéletesen sikerült. A feketerigó olyan lett, mint egy igazi sárgarigó. Talán csak az alakja különbözött kicsit a sárgarigóétól, de ahhoz igazán jó szem kellett, hogy ezt észrevegye valaki.

Azon a héten is eljött a kisfiú barátot keresni. Nem csüggedhetett, tudta, barátra kell találnia.

A sárgarigónak festett feketerigó elősétált a bokrok közül. A madaraknak elállt a lélegzetük a gyönyörűségtől.

– Nicsak, egy csodálatos sárgarigó – mondták.

A kisfiú is elbámulva nézte a szép madarat, a szíve hangosan dobogott. Csak az igazi sárgarigó gyanakodott. „Valami nagyon furcsa ezen a madáron” – gondolta, és oda is szólt neki:

– Füttyents egyet!

– Nem füttyentek – mondta nyeglén a feketerigó.

Persze, hiszen a sárgarigó azt is ki tudja fütyülni, hogy „Huncut a bíró” meg „Fütyül a rigó”, a feketerigó meg csak annyit tud: „Tiutu.” Ez legalább olyan szép, mint a sárgarigó éneke, de mégis más. Én biztos vagyok benne, hogy a sárgarigó nagyon szeretné néha azt fütyülni, hogy tiutu, de nem megy neki. Ő csak azt tudja: „Huncut a bíró.”

Csakhogy megszólalt a kisfiú:

– Ne haragudj – mondta elszomorodva –, te valóban csodálatosan szép madár vagy, de én egy másik barátra gondoltam. Láttam valamikor egy nagyon kedves madarat. Nem volt ilyen tarka, mint te, de nekem ő kellene barátnak. Az a madár fénylő fekete volt, csak a csőre volt sárga. Azt hiszem, úgy hívják, feketerigó. Megértheted, hogy ki kell tartanom mellette, hátha egyszer megjön, és akkor ki lesz a barátja?

A feketerigó keserves sírásra fakadt, hullottak a könnyei, mint a záporeső. A kisfiú nagyon megsajnálta.

– Miért sírsz? Ne sírj! – mondta neki.

– Azért sírok – zokogta a madár –, mert a feketerigó én vagyok.

Ámulva néztek rá, nem akarták hinni, de akkor a madár könnyei már lemosták a melléről a sárgarigó sárga, a gólya fehér és a zöldküllő zöld színét – előtűnt az igazi fekete.

– Istenem, de buta madár vagy te – mondta boldogan a kisfiú, fölkapta, és sokáig mosdatta a feketerigót a patakban. De a sok szín nem egykönnyen jött le róla; amikor hazaindultak, még akkor is zöld, sárga meg fehér foltok éktelenkedtek a madáron. Nem is volt olyan, mint egy igazi feketerigó.

– Mit gondolsz, lekopik? Leszek én még igazi szép fekete? – kérdezte a madár.

– Biztos – mondta a kisfiú, azután elszomorodott; arra gondolt, hogy már fél éve lenne barátja, ha ez a szamár feketerigó nem pingálja magát.

2009. március 20., péntek

A kislány, aki mindenkit szeretett

Egyszer mindenki eltéved. Így esett a kis Brunellával is. Eltévedt. Reggel elindult hazulról, a kert alatt egy kicsit nézte magát a patakban, fésülködött.

– Szép fekete hajam van – mondta a pataknak, és mosolygott örömében, hogy szép fekete haja van.

– Bizony szép – mondta a patak.

– És a szemem is nagyon szép – folytatta Brunella.

Mi tagadás, a szeme is szép volt. A patak bólogatott. Most már nem olyan nagy lelkesedéssel, de bólogatott, mert Brunella igazán szép kislány volt, s olyan kedvesen tudott mosolyogni, hogy nem lehetett rá haragudni. A patak nagyon szerette volna, ha Brunella valami olyasfélét mond, hogy: „Jaj, de gyönyörű kristálytiszta vagy, te patak!” vagy: „Olyan szépen muzsikálsz, ilyen szépen senki sem tud muzsikálni!” De Brunella nem mondott ilyesfélét. Esze ágában se volt. Azt mondta:

– Ha behunyom a szemem, nem látlak.

Mikor Brunella szépen megfésülködött, elhatározta, elindul az erdő felé. Otthon ugyan mondták neki, hogy csak a patakig szabad mennie, mert az erdőben eltévedhet, és ott veszélyek leselkednek rá. „Ugyan – gondolta Brunella –, miféle veszélyek? Engem szeretnek a fák, a füvek, az őzikék. De az erdőben kígyók is vannak” – jutott eszébe. Öntudatosan fölvetette a fejét, fekete hajfonatában meglibbent a széles piros szalag.

– Engem a kígyók is szeretnek – mondta. Most szépen megfésülködtem, elmegyek, megmutatom az erdőnek a hajam – szólt a patakhoz.

– Csak ne menj messze. Bajod eshet, az erdőben lakik a Tigris, a Medve meg a Pakuk madár.

– Engem szeretnek – toppantott Brunella, és elindult.

A patak nem szólt semmit. Akkor sem, mikor kisvártatva Brunella megfordult, és azt mondta:

– És én is szeretem őket.

Sohasem látott még Tigrist, Medvét meg Pakuk madarat.

Aztán, mondom, eltévedt.

De nem félt.

– Ugye, szerettek engem? – kérdezte a fákat.

– Szép kislány vagy – mondták a fák. Azon a dombon, ahol a hét hársfa állt, találkozott a Tigrissel.

– Hrrr – morgott a Tigris –, hogy merészelsz!

– Jaj, de szép hangod van! – mondta Brunella, és közelebb lépett. – Nem morognál még egyet?

A Tigris meglepetésében teljesítette a kérést.

– Hrrr – morgott még egyszer, de most már sokkal szelídebben.

Aztán észbe kapott, igyekezett borzasztó pofát vágni: még ez a kis mitugrász lányka akar vele kukoricázni?!

– És az arcod is olyan kedves – mondta erre Brunella. – Megsimogathatom?

A Tigris tekergette a nyakát. „Még hogy kedves az arcom – Gyorsan belenézett egy tócsába. – Igaz is, elég kedves arcom van.” – állapította meg elégedetten, és mosolyogni próbált. Az állkapcsa csikorgott, mert a Tigris hét éve mosolygott utoljára.

– Kedves kislány vagy – mondta –, megsimogathatsz.

Brunella megsimogatta a Tigrist, és azt mondta:

– Örülök, hogy találkoztam veled. Szeretlek, Tigris.

A Tigris boldog lett, ugrált és bukfencezett. Amikor kiugrálta magát, csodálkozva Brunellára nézett.

– Mit keresel itt, kislány?

– Eltévedtem – mondta magabiztosan Brunella –, a patak partján lakom, abban a piros cserepes házban.

– Tudom – mondta a Tigris –, pattanj a hátamra, egy darabig elviszlek.

Brunella a Tigris hátára ült. Csodálatos volt száguldani.

Egy ligetnél megálltak.

– Tovább nem mehetek – mondta a Tigris –, erre menj, egyenesen. Hazatalálsz.

Brunella elindult, amerre a Tigris mondta, és dúdolgatott. Egyszer csak lát ám egy barna foltot. Nicsak – gondolta –, talán a Medve, és megindult feléje. Tényleg a Medve volt. Már régóta figyelte a kislányt, csodálkozott, milyen bátran sétál a sötét erdőben. Tetszett neki, elhatározta hát, hogy nem bántja. De találkozni nem akart vele; minek mindenkinek megtudni, hogy ő itt lakik a Holdfényes Barlangban.

De Brunella akkor már csak pár lépésre volt. A Medve nem akart bonyodalmat, gondolta, inkább elfut.

– Ne szaladj el! – kiáltott utána Brunella. Úgy szeretnék beszélgetni veled.

„Most már mindegy” – gondolta a Medve, és megállt.

– Ne gyere közelebb, mert megeszlek! – kiabált a kislányra.

– Jaj, de vicces vagy! – nevetett Brunella. Miért ijesztgetsz?

A Medve elcsodálkozott.

– Hogy mersz így beszélni velem?

– Ó, hát mert szeretlek! – nevetett a kislány, és kezet nyújtott a Medvének.

A Medve vigyázott, nehogy nagyon megszorítsa a kezét.

– És miért szeretsz?

– Csak – mondta Brunella –, mutasd a hátad, úgy látom, a hátad sötétbarna.

– Igen – mondta a Medve, és mutatta a hátát. Jókedvű lett. Igazán jó érzés, ha egy szép kislány szereti az embert. Azaz hogy szereti a medvét.

Brunella elmondta, hogy eltévedt, és hogy a Tigrissel találkozott.

– Nem bántott? – csodálkozott a Medve.

– Ó – nevetett Brunella –, hogy bántott volna, amikor olyan kedves Tigris! A hátán hozott a ligetig, hogy hamarabb hazaérjék.

– Ha akarod – mondta a Medve –, én is elvihetlek egy darabig a hátamon.

– Az jó lenne – felelte a kislány –, csak tudod, olyan éhes vagyok.

– A mézet szereted? – kérdezte a Medve.

– Nagyon. Mézet adjál – mondta Brunella. A Medve kézen fogva vezette a kislányt a barlangjába. Csodálatos barlang volt, zegzugos nagy termekkel.

– Ugye, szép? – dicsekedett a Medve. – Rajtad kívül még senki sem látta.

– Gyönyörű! – ámuldozott Brunella, és boldog volt, hogy szeretik egymást a Medvével.

Ennél jobb méz nincs a világon, a Medve biztatta Brunellát, egyék még. Nem nagyon kérette magát, a hasát degeszre tömte.

– Nem kellett volna annyit ennem. Most biztos nehéz vagyok – mondta, amikor a Medve hazafelé vitte a hátán.

A Medve mosolygott. „Micsoda kedves kislány – gondolta –, lám, azzal törődik, hogy nekem nehezebb. Pedig hát igazán lepkekönnyű kislány volt, a Medvének meg se kottyant, hogy a hátán ül.

– Na, tovább nem mehetek. Innét, ha egyenesen arra mégy, hamarosan hazaérsz – mondta a Medve, s amikor Brunella már majdnem eltűnt a fák között, utána kiabált: – Gyere el máskor is!

– Jó! – kiáltott vissza Brunella.

Ebben a pillanatban a nagy eukaliptuszfán éppen az alól kiáltott vissza Brunella – megszólalt egy dörmögő hang:

– Ki merészeli zavarni a nyugalmamat?

– Hát te ki vagy? – kérdezte a kislány, ernyőt csinált a szeme fölé, és a fára kémlelt.

– Én a Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár vagyok – dörmögött a hang –, és ha azonnal nem hordod el magad, meglegyintlek a szárnyammal.

– Ó, de buta vagy! – mondta csendesen Brunella. – Látod, ha kedvesen beszélnél velem, és lejönnél hozzám, megszerethetnénk egymást. És akkor sokáig jól éreznéd magad, tudnád, hogy valaki szeret.

– Ugyan – mondta a Pakuk madár –, én már háromszáz éve ülök itt, és még soha senkivel nem szerettük meg egymást.

– Talán nem is járt erre senki – mondta Brunella.

– De igenis – mondta a Pakuk madár –, kétszáztíz éve egy nyúl és nyolcvan éve egy szénégető. De nem szerettük meg egymást. Az igaz, hogy nem is vettek észre.

– Na látod – mondta Brunella –, lejöhetnél, úgysem láttam még Pakuk madarat.

A Pakuk madár egy darabig mirgett-morgott, aztán csak lejött. Óriási madár volt, és láb helyett tényleg három kereket viselt.

– Hát, te elég fura szerzet vagy – nevetett Brunella –, de a szíved biztos jó, téged biztos nagyon lehet szeretni.

Ezzel megsimogatta a Pakuk madarat. A Pakuk madárnak mind a három kereke bizseregni kezdett, s arra gondolt, jöhetett volna ez a kislány háromszáz évvel korábban is. Akkor talán ő még énekelni is megtanult volna, úgy, mint a sárgarigó.

Kérlelte Brunellát, hogy ne menjen még, de erősen esteledett, a kislánynak haza kellett indulnia. A Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár a hátára vette, és elrepült vele az erdőszélig.

– Na, innen már látszik a házatok – mondta, és kitépett a szárnyából egy tollat. – Ezt őrizd meg. Emlékül.

Már majdnem a patakhoz ért a kislány, mindjárt otthon lesz, gondolta, amikor egy borízű hang reccsent rá:

– Állj! Hogy mersz a területemen mászkálni?

– Hát te ki vagy? – csodálkozott Brunella, és megindult a hang felé.

Egy torzonborz ember állt ott, szakálla az övéig ért, puskájával Brunellára célzott.

– Én a vadász vagyok. Ha nem állsz meg, lelőlek.

– Dehogy lősz – nevetett Brunella –, ki hallott már olyat, egy kislányt lelőni! Nem is gondolod te komolyan, látszik a szemeden, hogy jó ember vagy, és én a jó embereket szeretem, meg a jó emberek is szeretnek engem.

– Igazán? Látszik a szememen? – kérdezte a vadász, és leengedte a puskáját.

Brunella rámosolygott, a vadász meg vissza.

– Ne haragudj, hogy ijesztgettelek – mondta a vadász –, nem tudtam, hogy szeretsz.

– Ó, én mindenkit szeretek – mondta a kislány –, s engem is szeret mindenki. A füvek, a fák, a virágok. És a Tigris is meg a Medve meg a Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár.

– Az nem lehet igaz – mondta a vadász, és megszorította a puskáját. – Nem is láttál még Tigrist, Medvét meg Pakuk madarat.

– De igenis láttam – mondta büszkén a kislány –, és biztos téged is szeretnének. A Tigris a hátán hozott, a Medvénél mézet ettem, és a Pakuk madártól ezt a tollat kaptam emlékbe. A Tigris azon a dombon lakik, amelyiken a hét hárs áll, a Medve a Holdfényes Barlangban, a Pakuk madár meg az eukaliptuszfán.

– Ó! – mondta halkan a vadász, és forgatta a szemét.

– Megsimogatnál? – kérdezte tőle Brunella.

– Persze, persze – sietett a vadász. Megsimogatta a kislányt. – És most már siess, mert esteledik.

Elváltak. A kislány a patakhoz ért.

– Szervusz, patak – mondta –, látod, semmi bajom se lett. Mindenkit szeretek, és engem is szeret mindenki.

Ekkor egy lövés dördült.

– A Tigris – mondta a patak.

Brunella földbe gyökerezett lábbal állt. Megszólalni sem tudott. Eldördült a második lövés.

– A Medve – mondta a patak.

– Jaj, ne, nem akarom! – kiabált a kislány, de akkor már hozta a szél a harmadik dörrenést.

– A Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár – mondta a patak.

A kislány térdre esett, keservesen sírt, könnyei a patakba hullottak. A víz zavaros lett a könnyeitől.

– Most már sohasem láthatod magad bennem – mondta szomorúan a patak –, csak talán akkor, ha behunyod a szemed.

2009. március 19., csütörtök

Szökevény szeplők

Marci utálta a szeplőit. Ami azt illeti, volt is neki mit utálnia, mert hetvenhat szeplő virított az arcán. Pontosabban hetvenöt, mert egy – a hetvenhatodik – a füle cimpáján hivalkodott. Az igazság kedvéért el kell mondanom, hogy ebben az utálkozásban Marcinak egyáltalán nem volt igaza. Mert helyre kis szeplői voltak. Csinosak, jóképűek, vidorak. A legnagyobb akkora volt, mint egy jól táplált borsó, a legkisebb meg, mint egy fogyókúrázó mákszem. Ennek a legkisebbnek neve is volt. Úgy hívták: Szeplő Szepi. Ott lakott Marci orra tövén. Nos hát ezeket szidta-hordta folyvást Marci. Eladdig és olyannyira, hogy egy szép napon a szeplők megsértődtek.

– Még hogy mi vagyunk a csúnyák, ocsmondák, rútak, rettentőek?! Na megállj! – kiabálták.

S éjszaka, mikor Marci aludt, uzsgyi, kisurrantak az ablakon. Még az is, amelyik a füle cimpáján feszített, pedig a fülcimpánál előkelőbb hely nemigen létezik egy szeplő számára. Ott maradt Marci egy mákszemnyi szeplő nélkül, mivel – mondanom sem kell – Szeplő Szepi is ment a többivel.

Hogy merre mentek? Merre mehet hetvenhat sértődött szeplő? Neki a vakvilágnak.

Marci reggel fölébredt, s valami furcsát érzett. Szalad a konyhába a mamájához, az meg ámulva néz rá, és így szól:

– Jó reggelt, kisfiú! Hát te hogy kerülsz ide?

– Kisfiú? – csodálkozott Marci. – De hiszen én a Marci vagyok.

– Jesszus! – kiáltott a mama, és a világosság felé fordította a fiát. – Tényleg a Marci! De hát hova lettek a gyönyörű szeplőid?

– Nincs szeplőm? – csillant fel Marci szeme, és rohant a tükörhöz.

Valami nem tetszhetett neki abban a tükörben, mert elkomorodva mondta:

– Te anyu, rossz ez a tükör. Egy sápatag gyerek van benne.

– Nem a tükör rossz, kisfiam – csóválta a fejét a mamája –, hanem tudod, a szeplők…

Marci most már nem örült annyira, hogy megléptek a szeplői. „Egy azért maradhatott volna – gondolta magában. – Szeplő Szepi vagy az, amelyik a fülcimpámon volt.” És szomorkásan indult bevásárolni. Mert mindig segített a mamájának, és szeretett is üzletekbe járni. Őt is szerették az üzletekben, mert bár egy icipicit nagy szája volt, azért igen kedves is tudott lenni.

De most furcsán, összehúzott szemmel nézett rá a hentes, a fűszeres, az újságos, a virágárus és a zöldséges is.

– Hát a Marci hol van? – kérdezték.

– Én vagyok – mondta rosszat sejtve Marci.

– Nono! – így a hentes.

– Na ne! – így a fűszeres.

– Naná! – így az újságos.

– Nana! – így a virágárus.

– No ne! – így a zöldséges.

– Merthogy a Marci egy szép szeplős gyerek, te meg egy sápatag kis fehér bőrű. Nem mondjuk, nem vagy csúnya gyerek, de a Marcihoz képest! Ajaj – mondták és legyintettek.

És bizony aznap Marci egy kicsit mócsingosabb húst, tegnapibb kenyeret, tegnapelőttibb újságot, hervatagabb virágot és halványsárgább sárgarépát kapott, mint máskor. Elkeseredetten rohant fel a lépcsőn, majdnem sírt.

– Mi bajod? – kérdezte a mamája.

– A szeplőim – sóhajtott Marci –, a szeplőimet akarom!

Nosza, nekiláttak, keresni kezdték őket a lakásban. Még a szőnyeg alá is benéztek. De egy fia szeplőt sem találtak.

Mit volt mit tenni, Marci nekivágott a városnak. Elment a Talált Tárgyak Osztályára.

– Jó napot! – köszönt.

– Jó napot! – válaszolta a Talált Tárgyak Osztályának főnöke, egy szemüveges, öreg bácsi, s közben fel se nézett az újságjából. – Esernyő? Kesztyű? Aktatáska? Pénztárca? Vagy netán a fejét méltóztatott elveszteni?

– A szeplőimet keresem – mondta Marci.

– Milyen volt?

– Barna, kerek. Mind a hetvenhat.

Az öregúr felállt, odament egy nagy polchoz, és beletúrt a limlomok közé. Leemelt egy palacsintasütőt.

– Nyele volt a szeplőjének? – kérdezte.

– Nem – hebegte Marci.

– Akkor ez nem az – állapította meg az öregember, és visszatette a palacsintasütőt.

Aztán Marci elé rakott egy diszkoszt, egy csészealjat, egy pudingot, egy ceruzahegyezőt, egy lencsét, egy borsót, egy babot, egy széntablettát, egy cipőgombot, egy inggombot és egy pulykatojást.

– Tessék, mind kerek és barna. Melyik az?

– Sajnos, egyik se – szomorkodott Marci, és irigykedve nézte a pulykatojást.

A Talált Tárgyak Osztályáról a rendőrségre ment. Itt egy őrmester fogadta.

– Szóval szökött szeplőket keresel?

– Igen.

– Részegesek?

– Nem.

– Loptak?

– Nem.

– Raboltak?

– Nem.

– Mit vétettek a törvény ellen?

– Semmit – mondta Marci.

– Hát akkor? – tárta szét a karját az őrmester.

Elnyargalt hát Marci a tanácsra.

– Szeplőügyben? – ráncolta a homlokát a portás. – Talán az állattenyésztési osztály illetékes.

Az állattenyésztési osztályon egy bácsi éppen egy lovat rajzolt a falra.

– Szeplő??? Talán szép ló ügyben, fiacskám!

– Nem szép ló, szeplő – morogta Marci. A bácsi a fejét rázta, és nagy igyekezettel satírozta a ló sörényét.

– Talán a növénytermesztésnél – mondta.

A növénytermesztési osztályon egy barátságos fiatalember ült, a bal füle mögött egy tulipán, a jobb füle mögött egy muskátli virított, a mellényzsebébe tűzve meg egy búza-, egy árpa- és egy rozskalász.

– Szeplő? Egy pillanat. – Föllapozott egy nagy könyvet. – Várjunk csak… szépcsalán, szépecske, széphártya, szépike, széplegényfű – olvasta a könyvből, és felkiáltott: – Megvan! Szeplőlapu! Ezt keresed?

– Nem laput, a saját szeplőimet – magyarázta Marci.

A felvirágozott fülű elkomorodott.

– Pedig olyan szép ez a szeplőlapu. Úgy is hívják, hogy Boldogasszony csepegtette fű, forrasztófű, méregvonófű, párducfű meg viaszfű.

A fiatalember belemelegedett az olvasásba, már nem is nagyon törődött Marcival.

– Azt is felolvasom neked- kiáltotta –, hogy a szittyót hányféleképpen hívják!

Marci óvatosan kihátrált a szobából, de a fiatalember észre se vette, sorolta csak a szittyó neveit. Marci még a lépcsőházban is hallotta: csirikló, csuhi, fülemülefű, kancsuka, kasztikó, semők, sisák, sörkefű, szövőke.

– Ej – sóhajtott odakinn –, kasztikó, semők, sisák! Hol lehetnek a szeplőim?

Még szerencse, hogy meglátta Mikkamakkát. Egy ligeti padon ült Mikkamakka, és lógázta a lábát.

– Hát te? – kérdezte tőle Marci, és lehuppant mellé a padra.

– Kóbor szeplőket figyelek – mondta Mikkamakka –, nagy ma a szeplőjárás.

– Csak nem! – csillant fel Marci szeme. Hány szeplőt láttál?

– Hetvenhatot – mondta Mikkamakka, és a szeme sarkából Marcira pislantott. – Itt masíroztak. Gyalog mentek szegények, mert nem volt villamosjegyük.

– Merre mentek? – kérdezte izgatottan Marci.

– Erre – mutatta Mikkamakka.

Marci meg uzsgyi, már ott se volt! Rohant a szeplők után.

Meg is találta őket hamar. Egy árokparton ültek és szomorkodtak. Hetvenhat szomorú szeplő. Azaz csak hetvenöt, de ez majd később derül ki.

– Olyan jó lenne, ha visszajönnétek – mondta nekik Marci.

A szeplők gyanakodva néztek rá.

– És nem szidsz többet bennünket?

– Soha – mondta mély meggyőződéssel Marci.

– Nem mondod, hogy rondák vagyunk, hogy csúfak vagyunk, hogy rettenetesek vagyunk, hogy ocsmondák vagyunk?

Marci rázta a fejét.

A szeplők erre visszamasíroztak az arcára. Marci már-már elmosolyodott, amikor valami furcsát érzett.

– Mindnyájan megvagytok? – kérdezte aggodalmasan.

– Egy pillanat – mondta az, amelyik a fülcimpáján ült –, megszámolom. – Aztán ijedten fölkiáltott: – Szeplő Szepi elveszett! Nincs senki az orrod tövén.

Nosza, keresni kezdték. Ez már könnyebben ment, mert a szeplők is segítettek. Meg is találták hamar. Egy akáclevélen ült.

– Szervusz, Szeplő Szepi, gyere vissza te is! – mondta neki Marci.

De Szeplő Szepi rázta a fejét.

– Nem mehetek – mondta –, mert akkor ez egyedül maradna. – És maga mellé mutatott.

Ekkor vették észre – Marci és a szeplők –, hogy Szeplő Szepi mellett ül valaki. Egy ijedt, idegen kis szeplő.

– Bemutatom Szeplő Sziszit – mondta Szepi. – A legjobb barátom. Szegény nagyon magányos.

– Bizony – mondta Szeplő Sziszi –, csak kódorgok, csámborgok, kujtorgok, csavargok, lézengek, lődörgök, de szerencsére most már van egy barátom. Igaz, Szepi?

– Igaz – mondta Szepi szomorúan. – S ezután már együtt kódorgunk, csámborgunk, kujtorgunk, csavargunk, lézengünk és… és… mit is mondtál még?

– Lődörgünk.

– Igen, lődörgünk, mert mi sosem hagyjuk el egymást.

– Tudjátok mit? – mondta erre Marci. – Sziszi is költözzön az orrom tövére. Van ott még hely Szepi mellett.

– Igazán?! – kiáltották boldogan mindketten, és odapattantak Marci orra tövére. Sziszi még kicsit izgett-mozgott a boldogságtól.

– Gyönyörűséges! – mondta. – Legjobb szeplőnek lenni egy orrtövön.

– És a fülcimpa, az neked semmi? – méltatlankodott az, aki Marci fülcimpáján lakott. De nem törődött vele senki.

Hazaértek.

– Na végre, hogy mindnyájan megvagytok – mondta Marci mamája, aztán jobban szemügyre vette a fiát. – Azért valami furcsa van rajtad.

– Talán Szeplő Sziszire gondolsz – mondta Marci. – Nem engedhettem, hogy kódorogjon, csámborogjon, kujtorogjon, csavarogjon, lézengjen, lődörögjön, barát nélkül szomorkodjon.

Hát így történt. S ha találkoztok egy szép kisgyerekkel, akinek éppen hetvenhét szeplője van, hát az a Marci.

2009. március 17., kedd

Szurkos kezű királyfiak

Volt egyszer két király. Szomszédok voltak, a házukat egy léckerítés választotta el egymástól. Egy tavaszi napon Egyik király jókor reggel kiment a kertjébe, hogy megkapálja a sárgarépát. Ahogy kilépett az ajtón, abban a pillanatban lépett ki a szomszéd házból Másik király.

– Jó reggelt! – mondta barátságosan Egyik király.

– Adj' isten! – válaszolta ugyanolyan barátságosan Másik király.

Ilyen barátságosak voltak mindig, sohasem veszekedtek, pedig már elég régóta laktak egymás mellett. Olyannyira nem veszekedtek soha, hogy a negyedik házban lakó király még azt is kétségbe vonta, hogy igazán királyok.

Odaballagtak a kerítéshez, kezet szorítottak, s megkérdezték egymást: „Mi jóra készül szomszéd?” Mindenik azt mondta: „Sárgarépát akarok kapálni.” Erre el is nevették magukat, mert ez már évek óta így ment, mintha éjszaka kitalálták volna egymás gondolatát: mindennap ugyanarra készülődött mindkettőjük, s majd mindennap ugyanazt is csinálták. No de hiszen ez nem csoda: akkor kapálták a sárgarépát, amikor megjött az ideje; a búzájuk is egyszerre érett meg, persze hogy egyszerre aratták. Fát vágni is együtt jártak az erdőre, mert fát vágni télen szokás – mikor vágtak volna máskor?!

Annak idején lányuk is egyszerre született, s éppen ebben az időben került eladósorba mind a kettő. Erről beszélgettek sárgarépa-kapálás közben. Nyugodtan beszélgethettek, a sárgarépa ágyása mind a kettőnek közel volt a kerítéshez – nem is kellett abbahagyni a kapálást.

– Felséged mikor adja férjhez a lányát? – kérdezte Egyik. A királyok ugyanis leggyakrabban felségnek szólítják egymást. Ez ugyan nem jelent semmit, mert van olyan király, aki azt mondja a másik királynak, hogy felség, és közben azt gondolja magában, pernahajder. De ez a két király, amikor azt mondta, felség, magában is azt gondolta, hogy felség.

– Hát én hamarosan – mondta Másik –, már van is három kérője a lányomnak.

– Az enyémnek is három van – mondta Egyik, és megbeszélték, melyik kérő kicsoda-micsoda. Persze mind a hat legény királyfi volt.

– És felséged tudja-e már, melyik közülük a legkülönb?

– Én biz még nem. És felséged?

– Én sem.

– S hogyan választja ki a legkülönbet?

– Még nem tudom, de azt hiszem, próbára kellene tenni őket.

Ebben aztán meg is egyeztek, csak azt nem tudták eldönteni, milyen próba felelne meg a legjobban. Elhatározták hát, hogy délután ünneplőt öltenek, és meglátogatják a közel lakó, öregebb királyokat, akik már férjhez adták a lányukat, s megkérdik őket, milyen próbatételt alkalmaztak. Izombizom király azt mondta:

– Össze kell ereszteni mindegyiket a hétfejű sárkánnyal, s amelyik legyőzi, azé legyen a lányotok.

– És ha mind a három legyőzi? – kérdezték a királyok.

– Akkor a tizenkét fejűvel, ha azt is, akkor a huszonnégy fejűvel és így tovább! – mondta Izombizom.

A két király hümmögött, de azért megköszönte a tanácsot, és egy házzal odábbállott.

Csakkincs király azt mondta nekik:

– Amelyik a legtöbb kincset hozza, annak adjátok.

Eszerece király egy feladványt mondott el:

– Adjatok nekik kilenc egyforma golyót, a kilenc közül egy legyen kicsit súlyosabb, mint a többi, de ezt szemmel ne lehessen látni. Amelyik egy kétkarú mérleggel két mérésből ki tudja választani azt az egy nehezebb golyót, annak adjátok.

Nyalkabalga király csodálkozott, hogy ilyesmit kérdeznek. Nem kell oda semmi próbatétel annak adják, amelyik a legszebb.

Amikor a két király hazafelé ballagott, igencsak vakarta a fejét.

– Hát ezekkel a tanácsokkal nem sokra mentünk.

– Bizony nem.

– Mert lehet valaki erős, gazdag meg szép, de mit ér vele, ha például lusta?

– Vagy netalántán gonosz.

– Bizony – bólogatott Egyik.

Így váltak el. Otthon mind a kettő elővett kilenc golyót, egyforma súlyúakat, csak egy volt valamivel nehezebb, meg egy kétkarú mérleget, és próbálták megoldani Eszerece király feladványát. Még éjfélkor is méricskéltek, de sehogy sem sikerült megoldani. Erre aztán dühösen odavágtak golyót, mérleget, s azt gondolták, már miért kellene egy olyan okos vő, aki azt is tudja, amit ők nem.

S aztán már csak egy hónap múlva találkoztak.

– Holnap lesz az esküvő – újságolta Egyik király.

– Nálunk is – mondta Másik király. Még csak nem is csodálkoztak, hogy ez is egyszerre lesz. Megszokták már.

– Azon se csodálkoznék – mondta Másik király –, ha véletlenül ugyanolyan próbatételt találtunk volna ki.

– Pedig én elég furcsát eszeltem ki – mondta Egyik király. – Beszurkoztattam mind a háromnak a kezét.

Másik király szeme felcsillant.

– Én is – mondta. – S azt mondtam nekik, egy hónap múlva jöjjenek vissza, de addig nem szabad kezet mosniuk.

– Akárcsak én.

– No és mi volt, amikor visszajöttek?

– Hát – mondta Egyik király –, beállított az első, és szégyenlősen zsebre dugta a kezét. Mondom neki: „Na, mutasd csak a kezedet!” „Ne haragudjon felséged” – mondja, és elém nyújtja a kezét. Bizony arról egy cseppig lekopott a szurok. „Hát te mit csináltál?” – kérdeztem. „Tudja, felséged, eltörött a kocsim kereke” – mondta. „Na és?” „Hát meg kellett javítanom, ha nem akartam egy hónapig ott ülni az árokparton. S mire megjavítottam, megéheztek a lovaim, el kellett menni szénát kaszálni; mire hazaértem, ott is várt a tömérdek munka. Dolgoznom kellett. Lekopott hát a szurok.”

– Szakasztott így volt az én lányom első kérője is – mondta Másik király -, csak nem a szekere törött el, hanem a háza teteje szakadt be.

– A második kérő meg – folytatta Egyik király – sokáig nem akarta előhúzni a zsebéből egyik kezét sem. Azt gondoltam, nyilván ő is dolgozott, az ő kezéről is lekopott a szurok. Aztán nagy unszolásra előhúzta a bal kezét. Nem kopott le arról biz egy csepp se. Mondom neki, a jobb kezét is mutassa. Nem nagyon akarta, de addig erőltettem, míg végre előhúzta. Arról meg lekopott a szurok. Nem mondta meg, miért csinálta, de később magamtól is rájöttem. Nyilván nem tudta kiszámítani, mi tetszik majd nekem. Gondolta, ha szükséges, a szurkos kezét mutatja, vagy ha másképpen alakul, akkor azt, amelyikről lekopott.

– Érdekes! – mondta Másik király. – Az én lányom második kérője is be akart csapni. Csak nem egészen így. Zsebre se tette a kezét, úgy jött, és feketébb volt rajta a szurok, mint eredetileg. „Te – mondtam neki -, ez nem az a szurok, amit egy hónappal ezelőtt rákentünk.” De ő csak erősködött, hogy bizony az. Végül aztán mégis kiderült: a régi szurkot, ahogy hazaért, lemosta a kezéről, s csak mielőtt újra hozzánk indult, akkor kente be. Na és a harmadik?

– A harmadik egy rongyból bugyolálta elő a kezét, ugyanúgy volt rajta a szurok, ahogy rákentük. Azt mondta, azért csavarta rongyba, hogy óvja a szurkot, minél kevesebb kopjon le róla.

– Szakasztott így a miénk is! – kiáltott fel Másik király. – Azt mondta, inkább dűljön össze minden, de ő akarja feleségül venni a lányomat. Ezért óvta a szurkot.

– Hát ez érdekes. Ha nem tudnám, hogy más-más három királyfi volt, még azt hinném, hogy ugyanazok jártak felségednél is meg nálam is.

– No, és felséged melyiket választotta? – kérdezte nagy érdeklődéssel Másik király.

– Hát ez nem is lehet vitás – mosolyodott el Egyik –, a legkülönbet. Azt, amelyiknek a munka a legfontosabb, s nem számít neki, hogy kopik a szurok, vagy nem kopik.

Másik királynak erre leesett az álla.

– Hát érdekes. Mert én azt tartottam a legkülönbnek, amelyik a lányom miatt mindent félbe-szerbe hagyott inkább, mintsem hogy lekopjon a kezéről a szurok.

A két király azóta is azon vitatkozik, melyiküknek volt igaza.

2009. március 14., szombat

Az igazságtevő nyúl

A Majom éppen a diófán ült, és diót evett. Vidáman köpködte a dióhéjat, dudorászott is, jókedve volt, mert sütött a nap, egyetlen erősebb állat sem járt arra – s végül: evett, hát azt hitte, övé a világ. Aztán meglátott egy hangyát.

– Hm – mondta rátartian –, miféle légypiszok izeg-mozog ott?

– Nem piszok vagyok – mondta sértődötten a Hangya. – Hangya vagyok.

– Az mindegy – mondta a Majom –, tűnj el innen!

– Miért, zavarlak? – csodálkozott a Hangya. – Éntőlem aztán nyugodtan ehetsz itt ítéletnapig is.

– Ne feleselj – legyintett nagyképűen a Majom –, mert úgy kupán váglak, hogy!… Milyen napot mondtál az előbb?

– Ítéletnapot.

– No, addig fogsz jajgatni!

– De nekem itt dolgom van – mondta a Hangya. – Nem hagyhatom abba a te szeszélyed miatt a munkám.

A Majom elképedt, fölhúzta a szemöldökét, és mind a két kezét csípőre tette (közben a farkával is kapaszkodott, hogy le ne essen).

– Ezt a szemtelenséget! – kiáltotta. – Ide figyelj, te pöttypiszok, piszokpötty, vagy hogy is nevezzelek!

– Legjobb lesz, ha tisztességes nevemen nevezel – mondta mérgesen a Hangya. – Ugyanolyan jogom van itt járkálni, mint neked.

A Majom erre már felelni sem tudott, elképedésében egy fél diót leejtett a földre.

– Jogod? Még hogy jogod?

– Éppen olyan állat vagyok, mint te – mondta a Hangya.

A Majom teli torokból nevetni kezdett.

– Ez megőrült – mondta, és körülnézett, kinek mutathatná meg az őrült Hangyát. De éppen nem járt arra senki.

– Egyáltalában nem őrültem meg – felelte a Hangya –, igenis, éppen olyan állat vagyok, mint te.

– Éppolyan erős? – kérdezte gúnyosan a Majom.

– Éppolyan – mondta a Hangya.

– Éppolyan gyors? – kérdezte a Majom, és a hasát fogta nevettében.

– Éppolyan! – mondta dühösen a Hangya.

– No, gyere – nevetett a Majom –, akkor versenyezzünk!

– Jó – mondta elszántan a Hangya, és edzésképpen csinált két fekvőtámaszt.

Lementek a fa alá.

– Először versenyt futunk – mondta a Majom. – Látod azt a fát?

– Látom – mondta a Hangya.

– Az a cél. Háromra indulunk – mondta a Majom, és számolni kezdett.

Háromra elrohant. Futott a Hangya is, ahogy a lába bírta. Alig került ki öt fűszálat, a Majom már kiabált a másik fától.

– Hol vagy?

– Itt – morogta dühösen a Hangya.

– No látod, bikfic!

– Kerülgetnem kellett a fűszálakat – védekezett a Hangya.

A Majom ettől nevetőgörcsöt kapott.

– Most súlyt emelünk – mondta aztán. – Itt ez a kő, először fölemelem én, aztán te.

Fogta a követ, földobta a levegőbe, még kiáltott is, hogy „hopplá”, elkapta, és letette a földre.

– Most te jössz!

A Hangya nekidurálta magát, nyomni kezdte a vállával a követ, a vér mind a fejébe tódult az erőlködéstől. A kő meg sem mozdult, a Majom vigyorgott.

– No, most fáramászó-versenyt rendezünk – mondta. – Gyere ide a fa alá, háromra indulunk.

A Hangya tenyérnyit haladt, a Majom már fönt volt a fa csúcsán.

– Most megérdemelnéd, hogy eltapossalak, mert szemtelenkedtél – mondta a Majom, amikor lemászott. – Ha még egyszer azt mered mondani, éppen olyan állat vagy, mint én, magadra vess!

A Hangyának vörös lett a füle a szégyentől. A Majom elfordult, keresni kezdte a fél dióját, amit az imént leejtett.

– Hol lehet a fél dióm? – mondta félhangosan.

– Bocsánat – hallatszott ekkor egy hang –, éppen most ettem meg. Nem tudtam, hogy a tied. – Előlépett a Nyúl, és megemelte a lapulevelet, amit kalap helyett a fején hordott.

A Majom megörült, hogy végre valakinek elmondhatja a történteket. Még a fél dióval sem törődött. Amikor az elbeszélés végére ért, a Nyúl hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Csakugyan legyőzted?

– Talán nem hiszed? – kérdezte sértődötten a Majom.

– Volt versenybíró? – kérdezte válasz helyett a Nyúl.

– Nem volt.

– Akkor nem érvényes – mondta a Nyúl. Ismételjétek meg a versenyt. Én leszek a versenybíró.

– Nekem aztán mindegy – mondta fölényes mosollyal a Majom.

– Na, akkor lépjél száz lépést – mondta a Nyúl a Majomnak.

A Majom lelépte a száz lépést, a századiknál földbe szúrt egy száraz gallyat.

– Ott lesz a cél – kiabálta a Nyúl, a Majom bólintott.

– Nem akarok versenyezni – mondta ekkor sírósan a Hangya. – Úgyis legyőz. Mégiscsak különb állat nálam.

– Csönd! A versenyzők nem beszélnek feleslegesen – mondta szigorúan a Nyúl, aztán körülnézett. – Hol vagy?

– Itt – mondta a Hangya egy tökmag árnyékában.

Közben visszaért a Majom.

– Kezdhetjük – mondta.

– Várj – intett a Nyúl, és odaszólt a Hangyának: – Lépjél te is száz lépést.

A Hangya lépett százat, éppen az egyik fűszáltól a másikig tartott.

– Ez minek? – kérdezte gyanakodva a Majom.

– Világos, te is száz lépést futsz meg ő is. Mit nem értesz ezen? Az előbb talán nem így csináltátok?

– De nem ám! – mondta harciasan a Hangya.

– Akkor nem volt igazságos – legyintett a Nyúl. – Most viszont száz hangyalépés meg száz majomlépés. Ez igazságos lesz.

A Majom mondani akart valamit, de a Nyúl rászólt:

– Csönd! Én vagyok a versenybíró!

Futottak. A Majom még a táv felét sem tette meg, a Hangya már ott volt a másik fűszálnál.

– Sajnos, lemaradtál – mondta a Majomnak a Nyúl.

A Majom dühöngött.

– Majd a súlyemelés dönt! – ordította.

– Előbb mérlegelünk – mondta a Nyúl.

– Mit csinálunk? – bandzsított a Majom.

– Mérlegelünk – mondta a Nyúl, s egyik fülére ültette a Hangyát, a másikra rátett egy kövecskét.

– Ez fülmérték – magyarázta, s később hozzátette: – Rendben. Éppen egyforma súlyúak.

A Hangya játszva fölemelte a hangyasúlyú kövecskét.

– Most te jössz, te is emelj fel egy követ, aminek akkora a súlya, mint neked – mondta a Nyúl.

– Talán engem is a füledre ültetsz? – gúnyolódott a Majom.

– Nem – mondta a Nyúl, azzal jól megnézte a Majmot, aztán szemügyre vett egy nagy követ –, ezt szemmértékkel csinálom. Ugyanolyan pontos, mint a fülmérték.

A Majom erőlködött, még a szeme is kiguvadt, amíg felemelte a követ.

– A Fülesbagoly kitűnően gyógyítja a sérvet – szemtelenkedett a Hangya.

– Még egy ilyen megjegyzés, és kizárlak a versenyből! – kiabált a Nyúl. A Hangya a nála kétszerte súlyosabb követ is megemelte, a Majom nem tudta. Ordított mérgében:

– Majd a fára mászás!

– Pardon, csak mászás – javította ki a Nyúl, a Majom nem értette. - Ugyanis fára csak te fogsz mászni. Nézzük… – Ezzel nézni kezdte a fát. – Ötször magasabb, mint te – mondta a Majomnak –, ez a fűszál meg ötször magasabb a Hangyánál. Tehát ő erre a fűszálra mászik.

A Majom kitűnően mászott, ugyanakkor ért fel a fa csúcsára, amikor a Hangya a fűszál tetejére.

– Döntetlen – mondta a Nyúl. – Ebben valamit javítottál. De az összetett versenyt a Hangya nyerte.

A Majom akkor már lent állt a földön, elöntötte a pulykaméreg, fölkapott egy husángot, és elordította magát:

– Megálljatok!

– Futás – vezényelt a Nyúl, gyorsan fölkapta a Hangyát, és elvágtatott, ahogy a lába bírta.

Az erdőszélen megálltak, a Nyúl lihegett a fáradtságtól, letette a Hangyát. Egymásra nevettek.

– Győztünk – mondta a Nyúl.

És ez igaz is. Győztek!

2009. március 12., csütörtök

Az ökörszem és a medve

Egyszer egy nyáron a farkas és a medve sétálni ment az erdőbe. A medve valami nagyon szép éneket hallott, és megkérdezte a farkast:

- Miféle madár az, amelyik olyan szépen énekel?

- Az a madarak királya - mondta a farkas, pedig az ökörszem volt.

- Na, jól van, de szeretném látni azt a királyi palotát, ahol az a király lakik.

- Az nem olyan könnyű - mondta a farkas. - Meg kell várjuk, amíg a királyné hazajön.

Nemsokára jött is a király és a királyné eledellel a csőrükben, hogy megetessék a fiókáikat. A medve szeretett volna rögtön odamenni, de a farkas visszatartotta.

- Várd meg, amíg megint elmennek.

Megjegyezték, hogy hol van a fészek, és továbbmentek. De a medvének nem volt nyugta, mindenképpen szerette volna látni a kastélyt, s nemsokára megint odacammogott. A király és a királyné éppen akkor repültek ki. A medve bekukucskált a fészekbe, és vagy hat fiókát látott benne.

- Hát ez a királyi kastély? - kérdezte nagy mérgesen. - Hiszen ez egy nyomorúságos viskó! És ti királyi gyermekek vagytok? Közönséges kölykek!

Meghallották ezt az ökörszemfiókák, és rettenetesen kiabálni kezdtek:

- Mi nem vagyunk közönséges kölykek! Ezért meglakolsz, medve koma!

A medve megszeppent, és visszament a barlangjába.

Nemsokára hazajött megint a király és a királyné, eleséget hoztak a fiókáknak, de azok nem nyúltak az étel után. Azt mondták, hogy még csak egy légycombocskához sem nyúlnak, ha éhen halnak, akkor sem, amíg be nem bizonyítják a medvének, hogy ők nem közönséges kölykek. És elmondták, hogy mit mondott a medve nekik.

Azt mondta az édesanyjuk:

- Ne búsuljatok, fiókáim! Majd eligazítjuk mi a dolgot, és megtanítjuk móresre medve komát!

Elmentek a medve barlangja elé, és bekiabálták:

- Vén dörmögő, miért szidalmaztad a gyermekeinket? Ezért meglakolsz, véres háborút indítunk ellened!

És megizenték a medvének a háborút.

A medve azonnal hadba szólította az összes négylábú állatot az ökröt, a szamarat, a nyulat, az őzet és mindent, ami a földön élt.

Az ökörszem pedig hadba szólította az összes repülőt, nemcsak a madarakat, hanem minden bogarat, legyet, szúnyogot, méhet és darazsat.

Közöttük legravaszabb volt a szúnyog. Ide-oda surrogott az erdőben, s végül letelepedett egy fa levelére, ami alatt éppen a vezérkar tanácskozott.

A medve maga elé hívatta a rókát, és azt mondta:

- Mivel az állatok között te vagy a legravaszabb, légy te a vezér, és vezess minket.

- Jól van - szólt a róka -, de milyen jelben állapodjunk meg?

Erre nem mondott senki semmit. Végre a róka azt mondta:

- Az én farkam jó hosszú, lompos. Mikor a farkamat magasra emelem, azt jelenti, hogy minden jól van, és akkor nyomuljatok előre. De ha behúzom, akkor baj van, szaladjatok, amerre láttok.

Ahogy a szúnyog ezt meghallotta, visszarepült, és mindent elmondott az ökörszemnek.

Mikor felvirradt a csata napja, a négylábúak rettenetes robajjal törtettek elő az erdőben, hogy a föld is rengett bele. Az ökörszem a seregével szembe repült velük, hogy csak úgy surrogott-csattogott a levegő. Egymásnak rohant a két sereg. Az ökörszem elsőnek a darazsat küldte, hogy szálljon a róka farka alá, és jól szurkálja össze.

Úgy is történt. A róka az első szúrást vitézül tűrte, és még magasabbra emelte a farkát, de a második szúrásnál megijedt, és egy kicsit lehúzta. A harmadik szúrást már nem bírta, üvölteni kezdett, és a farkát a lába közé kapta.

Mikor az állatok ezt meglátták, azt hitték, hogy minden elveszett, és szaladni kezdtek, mindegyik a maga odújába. A madarak megnyerték a csatát.

Az ökörszem és a felesége hazarepültek, és már messziről kiabálták a gyermekeiknek, hogy örüljenek, mert megnyerték a csatát. De a fiókák azt mondták, hogy ők addig nem örülnek, amíg a medve oda nem jön, és bocsánatot nem kér.

Az ökörszem erre a medve barlangjához repült, és bekiáltott:

- Dirmegő-dörmögő vén mackó, gyere, és kérj bocsánatot a gyermekeimtől, mert különben összetörlek!

A medve szépen odacammogott, és nagy alázatosan bocsánatot kért. Most már az ökörszemfiókák is meg voltak elégedve. Vígan ettek-ittak, reggelig vigadoztak.

Így volt, vége volt, mese volt!

2009. március 11., szerda

A kolbász, a béka, meg az egér

Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egy béka. A béka összetalálkozott az egérrel és a kolbásszal. Hárman kezdtek beszélgetni, s elhatározták, hogy ők örökös barátok lesznek.
Az egeret betették sepregetőnek, a békát beszerzőnek és a kolbászt szakácsnak. Így mentek a dolgok egy hónapig. A béka beszerzett, mert ő jól tudott ugrani, hamar tudott menni s jönni, az egér kisepregette a szobát, s hozott be fát meg vizet, a kolbász meg szakácskodott.
Hát olyan jó ételeket csinált a kolbász, hogy örökké csak nyalogatták a szájukat. Akármennyit ettek, nem tudtak jóllakni, mert nagyon jó volt az étel. Mikor letelt a hónap, azt mondja a kolbász:
- Na, hát a dolog az rendre jár, melyiketek lesz a szakács?
- Hát legyen a béka.
Megtették a békát szakácsnak. Nekifogott a béka, így is szakácskodott, úgy is szakácskodott, főzött ilyet, főzött olyat, de olyat nem tudott főzni, hogy a többieknek jólessék. Főzött vagy három-négy nap, s akkor felmondtak a szakácsnak. Azt mondták, hogy:
- Nem vagy jó szakács.
Megszégyellte magát a béka.
- Nahát akkor ki főzzön?
Azt mondja a kolbász:
- Az egeret tesszük oda.
Odatették az egeret. Ő is főzött vagy két-három nap, de ő se tudott jól főzni. Rászorították a kolbászt:
- Csak te főzzél!
A kolbász váltig mondta:
- Én az én hónapomat lefőztem, s hogyha nem akartok ti főzni, akkor inkább felmondjuk a barátságot.
Valahogy csak megkérlelték a kolbászt, mégis elvállalta, hogy még egy vagy két nap ő főz. A béka gondolta, addig ő megtanulja, hogyan főz a kolbász. Nekifogott, hogy meglesse, mit csinál.
Hát amikor a lé meg volt főve, egy darab idő múlva a kolbász, mikor látta, hogy nincsen sehol senki, beledobta magát a lébe. Megforgatta magát benne ügyesen, s akkor kijött.
“Hopp - gondolta a béka -, most már én is tudom, hogy kell csinálni! Azért olyan jó a leves, mert beledobta magát.”
Akkor ajánlkozott:
- Na, most már én leszek a szakács, most már én is tudok főzni!
Nekifogott, odatett egy jó nagy fazék vizet a tűzhöz. Jó tüzet csinált, s főzte, főzte. Mikor már úgy gondolta, hogy meg van főve az a mindenféle, ami bele volt téve, nem várta meg, hogy egy kicsit meghűljön a lé, hanem mikor a legforróbb volt, belészökött.
Hát alig tudott kiszökni, mind összeforrázódott, összefutott a hátán a bőr. Azóta van varasbéka.
Félreállott a főzésből, alig tudott mozogni, úgy összeégette a forró lé. A kolbász meg az egér, mikor megmondta nekik, hogyan járt, kikacagták.
Felbomlott a barátság, s attól fogva mindenki külön élt. Máig is élnek, ha meg nem haltak.

2009. március 10., kedd

Vacskamati virágja

Ott állt Vacskamati Mikkamakka előtt. Kicsit sírósan, kicsit nevetősen – egyszóval úgy, ahogy szokott.

– Mikkamakka, ugye te mindent tudsz? – kérdezte reménykedve.

Mikkamakka elég komor képet vágott.

– Egyszer beszéltünk már erről – mondta mogorván.

– Na ugye! – mondta boldogan Vacskamati.

– Mit na ugye! – mérgelődött Mikkamakka. – Akkor megállapodtunk abban, hogy majdnem mindent tudok, avagy majdnem tudok mindent, vagyis hogy mindent majdnem tudok.

– Ez az, ez az, emlékszem – kiáltott Vacskamati.

– Emlékezni azt tudtok – morogta Mikkamakka. – Azazhogy csak emlékezni tudtok.

Vacskamati izgett-mozgott.

– Nem értem pontosan mit mondtál – mondta.

– Nem baj – legyintett Mikkamakka –, nem azért mondtam.

Vacskamati kicsit félénken azt kérdezte:

– Ugye, meghallgatsz?

Mikkamakka ábrázata azt mondta: meg hát.

– Egy kérdésem lenne – folytatta Vacskamati.

Mikkamakka ábrázata azt mondta: elő vele.

– Ugye nekem van születésnapom? – rukkolt elő a nagy kérdéssel Vacskamati.

Mikkamakka ábrázata azt mondta: de még mennyire.

– Tudtam, tudtam! – örült Vacskamati. – Hát mégis igaz.

– Születésnapja mindenkinek van – jelentette ki Mikkamakka.

– Jó, jó, ezt tisztáztuk – komorodott el Vacskamati –, de mikor?

– Hogyhogy mikor? – tárta szét a kezét Mikkamakka. – Nekem például december elsején.

– Neked – mondta fitymálva Vacskamati –, neked! De nekem mikor van?

– Honnan tudnám azt én? Neked kéne tudni.

– De nem tudom – mondta szomorúan Vacskamati.

Mikkamakka vakarta a feje búbját.

– Ajaj – mondta.

– Azazhogy mégsincs születésnapom – keseredett el Vacskamati.

– De ha egyszer van! – mérgelődött Mikkamakka.

Vacskamati nem tágított.

– Mikor?

– Például ma – mondta sarokba szorítva Mikkamakka.

Vacskamati felvidult.

– Kedden?

Mikkamakka bólintott. Nagy kő esett le a szívéről.

– Tehát minden kedden – virult Vacskamati.

– Azt már nem. Milyen kedd van ma?

– Április tizenötödike, kedd.

– Na, akkor ez az – emelte fel az ujját Mikkamakka –, április tizenötödikén születtél.

– Nem lehetne inkább kedd?

– Hogyhogy kedd? Hiszen kedd van.

– Hogy minden kedden születésnapom legyen.

– Még mit nem! Csak minden április tizenötödikén. Egy évben mindenkinek csak egyszer lehet születésnapja.

– Kár – mondta Vacskamati.

Mikkamakka mélyen elgondolkozott.

– Tényleg kár – mondta aztán, és újra gondolataiba mélyedt.

– De hiszen akkor… – kiáltott Vacskamati.

– Mit akkor?

– Ma április tizenötödike van!

– És akkor mi van?

– Hát a születésnapom!

– Jé, majd elfelejtettem! – ugrott fel Mikkamakka, és felragyogott az arca. – Isten éltessen!

Kiszaladt a tisztás közepére.

– Fiúk – kiabálta –, Vacskamatinak születésnapja van!

Elő is sereglettek mind. Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Bruckner Szigfrid, Aromo, Szörnyeteg Lajos és Dömdödöm. Ott sürögtek-forogtak Vacskamati körül.

– Isten éltessen, Isten éltessen! – kiabálták. Bruckner Szigfrid hirtelen elhallgatott. De olyan feltűnően, hogy a többiekbe is belefulladt a szusz.

– Mi történt? – kérdezte Nagy Zoárd.

– Csak… csak… elég furcsa – mondta Bruckner Szigfrid, és Vacskamatihoz fordult. – Már tizenöt éve ismerlek, és eddig egyszer sem volt születésnapod.

– De ma kedd van – mondta Vacskamati.

– Az mindjárt más! – kiáltott Bruckner Szigfrid. A többiek meg suspitoltak. Összedugták a fejüket, sutyuru-mutyuru. Vacskamati meg úgy tett, mintha nem tudná miről van szó. Pedig hozzá is elhallatszott, ahogy Dömdödöm azt mondja: „Dömdödöm.” Ezt pedig csak az nem érti, aki mind a két fülére süket. Vagy még annál is jobban. Merthogy Dömdödöm azt mondta, adjunk ajándékot az ünnepeltnek, akinek tizenöt év óta ez a kedd az első születésnapja.

El is futottak mindjárt. Vissza is jöttek mindjárt. Na, és a kezükben, na lám, a kezükben, odanézz, a kezükben egy cserép virág! Lila is volt, zöld is volt, sárga is volt, kék is volt, csuda egy virág volt.

Úgy hívták: Vacskamati virágja.

Láttátok volna Vacskamatit! Irult-pirult, sápadozott, táncolt, ugrált, sikongatott, simogatta, dédelgette, becézgette, lehelgette a virágját. Igen boldog volt.

Hát így zajlott le az a születésnap.

Aztán elmúlt. Sok kedd elmúlt. De egyik sem volt Vacskamati születésnapja.

A virág meg! Uramfia! Szegény, szegény Vacskamati virágja! Azt hiszitek, törődött vele? Nem törődött. Azt hiszitek, öntözte? Nem öntözte. Azt hiszitek, kapálgatta? Nem kapálgatta. Azt hiszitek, rá is nézett? Nem nézett rá.

A virágnak odalett zöldje, sárgája, lilája, kékje, kornyadozott, fonnyadozott.

Egészen addig, amíg egyszer csak nagy mérgesen azt nem mondta Dömdödöm, hogy „dömdödöm”.

– Hallottátok? – mondta Ló Szerafin. – Dömdödöm azt mondta, hogy dömdödöm.

Hogyne hallották volna!

– Bizony nem gondozza a virágját.

– Bizony nem öntözi.

– Bizony rá se néz.

– Bizony hervadozik szegény virág.

– Bizony kornyadozik.

Így beszélt Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Aromo, Bruckner Szigfrid, Dömdödöm és Szörnyeteg Lajos.

– Jaj, elfelejtettem – sápítozott Vacskamati. – Pedig az én virágom, Vacskamati virágja. Mindig tudtam. Ne haragudjatok.

– Hát akkor gondozd!

– Hát akkor öntözd!

– Hát akkor törődj vele!

A virág hervadt volt, fonnyadt volt, de biztosan nagyon dörömbölt akkor a szíve. Dörömbölt boldogan. Vacskamati meg nekiesett, öntözte reggeltől estig, estétől reggelig, kapálta naphosszat, csak úgy sercegett szegény virág gyökere.

És két nap múlva azt mondta:

– Öntöztelek, kapáltalak, két napja csak veled foglalkozom, mégis kornyadsz, mégis hervadsz! Mi lesz már! Tessék sárgállani, tessék zöldelleni, tessék lilállani, tessék kékelleni!

Na, erre megint összesereglett Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Aromo, Bruckner Szigfrid, Szörnyeteg Lajos és Dömdödöm.

– Mit képzelsz – mondta Ló Szerafin –, hónapokig nem törődtél vele, és most azt hiszed, két nap alatt virulni fog?!

– Zöldelleni!

– Sárgállani!

– Lilállani!

– ékelleni!

– Dömdödöm!

– Úgy határoztunk – mondta Bruckner Szigfrid –, hogy elvesszük tőled a virágot.

– Jaj ne! – esett kétségbe Vacskamati.

– De igenis elvesszük!

– Dömdödöm – mondta ekkor Dömdödöm.

Csodálkozva néztek rá.

– Azt mondod, hogy kérdezzük meg a virágot is?

– Döm.

Megkérdezték hát a virágot.

– Akarsz Vacskamatinál maradni?

A virágnak szép virághangja volt.

– Igen – mondta.

– De hiszen nem öntözött!

– Tudom – mondta a virág.

– De hiszen nem kapálgatott!

– Tudom – mondta a virág.

– De hiszen rád se nézett!

– Tudom – mondta a virág.

– Aztán meg agyonöntözött.

– Tudom – mondta a virág.

– Agyonkapált.

– Tudom – mondta a virág.

– Sápadt lettél.

– Tudom – mondta a virág.

– Csenevész lettél.

– Tudom – mondta a virág.

– Akkor még miért maradnál nála!? – mordult rá Bruckner Szigfrid.

– Azért, mert szeretem – mondta a virág.

– Miért szereted? – háborgott Aromo.

– Csak – mondta a virág.

Vacskamati táncra perdült, ugrált a virágja körül, alig látott az örömtől.

– Meglátod, rendesen öntözlek, kapállak, törődöm veled ezután – mondta a virágnak.

A virág meg azt mondta:

– Hiszi a piszi.

És olyan boldog volt, amilyen még soha.

2009. március 9., hétfő

Dömdödöm

Mikkamakka nagy rikoltozásra ébredt. Majd beszakadt a dobhártyája. Nem csoda, mert éppen az ő fülébe rikoltoztak. Hárman is. Nevezetesen Bruckner Szigfrid, a kiérdemesült oroszlán, Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl és Vacskamati.

– Te meg Maminti lesztek a döntőbírók! – üvöltötte éppen Bruckner Szigfrid.

Mikkamakka először is befogta a fülét.

– Miféle döntőbíró? – kérdezte akkor.

De nem vette le a kezét a füléről, mert amazok hárman egyszerre kezdtek kiabálni. Sőt odajött Nagy Zoárd is, a lépkedő fenyőfa, s nem sokkal később Ló Szerafin, a kék paripa.

Most már öten üvöltöztek.

– Éntőlem megszakadhattok az ordibálásban – mondta Mikkamakka –, addig úgysem veszem el a kezem a fülemről, amíg nem kezdtek csendesen és egyenként beszélni.

Aromót választották szószólónak, Mikkamakka levette a füléről a kezét.

– Arról van szó, kérlek szépen, hogy Bruckner Szigfrid azt állítja, ő itt a legnagyobb költő – kezdte Aromo –, és bármelyikünknél szebb verset tud kitalálni. Egyszóval henceg…

– Még hogy én hencegek! Igenis… Mikkamakka újra befogta a fülét.

Mindenki Bruckner Szigfridnek támadt.

– Hadd mondja végig Aromo.

Az oroszlán elhallgatott.

– Elhatároztuk hát – folytatta Aromo –, hogy költői versenyt rendezünk. Mindenki költ egy verset, és a végén te meg Maminti, a kicsi zöld tündér eldöntitek, hogy melyik kapja az első díjat.

– Természetesen az én versem – mondta magabiztosan Bruckner Szigfrid, de megint lehurrogták.

– Jól van – mondta Mikkamakka –, ezen ne múljon.

Fölült a tisztás szélén egy emelvényre Maminti mellé.

– Ki akar versenyezni? – kérdezte.

Mindenki fölemelte a kezét, még Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű behemót és Dömdödöm is. Valamennyien papírt és ceruzát ragadtak, és vadul nekiláttak. Csak úgy sistergett a sok ceruza. Legelsőnek Szörnyeteg Lajos készült el a verssel. Föl is állt, hogy elszavalja.

      A múltkor Mikkamakkával
      Fát vágni mentünk az erdőre,
      De olyan szerencsétlenül dőlt
      A fa, hogy Dömdödöm alászorult.

Huhú, fiúfütty, lengettek, rengettek, fütyörésztek, fityirésztek a többiek.

– Ez nem vers, kikérem magamnak! – dühöngött Bruckner Szigfrid.

– Hallod, Mikkamakka, azt mondja, nem vers?! – méltatlankodott Szörnyeteg Lajos.

Mikkamakka ráncolta a homlokát.

– Hát bizony – mondta aztán –, kedves Lajos, ez tényleg nem vers.

– Miért – lobogtatta a papírját Szörnyeteg Lajos –, amikor a sorok szépen egymás alá vannak írva, és minden sor nagybetűvel kezdődik? Akkor miért nem vers?

Mikkamakka elgondolkozott, vakarta a feje búbját. Valami okosat akart kisütni. Ki is sütött, mert amikor Szörnyeteg Lajos harmadszor kérdezte, hogy miért nem vers, rávágta:

– Csak!

És lássuk be, igaza volt.

Rögtön színre is lépett a második versenyző. Maga Bruckner Szigfrid. Pózba vágta magát, az égre emelte tekintetét, és nekikezdett:

      Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend
      a szobában lakik itt bent?

– Állj – mondta Mikkamakka –, ezt nem te írtad!

– Hát kicsoda? – háborgott Bruckner Szigfrid. Ki az ördög írta volna, itt van, nézd meg a papírt, nem az én írásom ez?!

– Jó, jó – vágott közbe Mikkamakka –, de ezt már régen megírta Petőfi Sándor. Mi meg abban állapodtunk meg, ha jól emlékszem, hogy mindenki a saját versét adja elő.

– Úgy van! – helyeseltek a többiek.

– Ki az a Petőfi Sándor?! – kiabált Bruckner Szigfrid. – Sohase hallottam a nevét.

– Elég szégyen – mondta Maminti –, de a verset akkor is ő írta. Légy szíves, saját költeményt előadni.

– Na jó – mondta Bruckner Szigfrid. – Tudok én mást is. Ide süssetek!

Póz, arc az ég felé. Nekikezdett:

      Ej, kend, tyúkanyó, mi a kő,
      itt bent lakik a szobában?

– Hohó – hadonászott Aromo –, ugyanazt mondod kitekerve! És ráadásul rím sincs benne.

– Rímnek kell benne lenni? – kérdezte Bruckner Szigfrid Mikkamakkát.

– Hát nem árt – mondta az –, de ne az Anyám tyúkját mondjad. Akárhogy forgatod, úgyis ráismerünk.

– Na jó – mondta újra Bruckner Szigfrid –, akkor nem az Anyám tyúkját mondom.

– Elkezdte:

– Apám tyúkja, írta Bruckner Szigfrid.

      Ej, tyúkapó, mi a kő,
      itt bent lakik a szobában kend?

– Megölni, lelőni, szétvágni, elzavarni, kirúgni, szétfűrészelni! - dühöngtek a többiek.

– Így nem lehet szavalni! – háborgott Bruckner Szigfrid.

– Bizony nem – mondta Mikkamakka. – Jobb is, ha abbahagyod. Itt csalással nem élsz meg. Halljuk a következőt!

Bruckner Szigfrid elsompolygott onnan, s Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa ugrott a helyére. Szavalt, csak úgy zengett.

      Legszebb állat az anakonda,
      de nem tudja ezt ama konda,
      ha ráterelnék ama kondát,
      széttiporná az anakondát.

– Ugyan, miféle vers ez! – mondta szemrehányóan Aromo. – Ilyen erővel azt is mondhattad volna:

      Legszebb állat az anaménes,
      de nem tudja ezt ama ménes,
      ha ráterelnék ama ménest,
      széttiporná az anaménest.

A többiek tapsoltak, tetszett nekik Aromo gúnyolódása. Sőt, hogy köszörüljön a költőtudományán esett csorbán, Bruckner Szigfrid is megszólalt:

– Vagy azt is mondhattad volna:

      Legszebb állat az anacsorda,
      de nem tudja ezt ama csorda,
      ha ráterelnék ama csordát,
      széttiporná az anacsordát.

Nagy Zoárd tobozai vöröslöttek a méregtől.

– És azt nem mondanád meg, mi a csudát jelent az az anacsorda meg anaménes?

– Ugyanazt, amit az anakonda – kiabált közbe Vacskamati –, azaz semmit!

– Az anakonda igenis egy állat – bizonygatta Nagy Zoárd.

– Ki ismeri? – tette föl a kérdést Mikkamakka.

– Senki – zúgták a többiek.

– Nem ér! – hadonászott Nagy Zoárd. – Tessék megnézni a Természettudományi kislexikonban. Ha nincs benne, vágjanak föl tűzifának.

– Kinek van Természettudományi kislexikonja? – kérdezte Mikkamakka.

– Senkinek – felelték kórusban.

– Ezen ne múljon – szólt ekkor Maminti, és elővette zöld varázspálcáját. – Csiribi, legyen itt egy, csiribá, természettudományi, prics, kislexikon, prucs!

És már ott is volt a lába előtt.

Nosza, nekiestek, lapozták, csak úgy sistergett.

– Hányadik betű az ábécében az a? – kérdezte Vacskamati.

– Hátulról vagy elölről számítva? – érdeklődött Aromo, de akkor már Nagy Zoárd diadallal felkiáltott:

– Itt van, az ötvenkilencedik oldalon! – És olvasta:

– „Anakonda (Eunectes murinus): állat, tíz métert is elérő, dél-amerikai óriáskígyó. Áldozatát körülgyűrűzi és összeroppantja.”

– Hát legyen neked ez a legszebb állat – mormogta Aromo, de mit volt mit tenni, el kellett fogadni Nagy Zoárd versét, íme kiderült, van anakonda nevű állat.

– Jöhet a következő – intett Mikkamakka. Ló Szerafin méltóságteljesen fölállt, középre ballagott, meghajtotta magát:

      Ha elpusztul a tulok,
      szarvából lesz a tülök,
      de ha én elpüsztülök,
      belőlem nem lesz tulok

– Hát az biztos – kiabálták a többiek –, mert már most egy nagy tulok vagy!

– Még hogy elpüsztülök – vihogott Bruckner Szigfrid. – Elpüsztülök a rühügéstől.

– Csend legyen! – kiáltott Mikkamakka. – Ki következik?

– Én – mondta Vacskamati. – Egy egészen rövid verset írtam.

– Halljuk!

      Szerda ablakában
      csütörtök ül,
      és ordít
      csütörtökül.

Egy darabig csend volt, aztán Szörnyeteg Lajos megkérdezte:

– Miért csütörtökül ordít?

– Mert csütörtök – mondta Vacskamati –, ha péntek, péntekül ordítana.

– Idegen nyelveket nem tud? – akadékoskodott Bruckner Szigfrid.

– Nem – mondta Vacskamati –, ez egy műveletlen csütörtök.

Mikkamakka megrázta az elnöki csengőt.

– Elég – mondta. – Halljuk Aromót!

Aromo fölényes mosollyal sétált a tisztás közepére. Rázendített:

      bálomböki bag u fan
      bálomböki big a fún

– Nem ér – ordított közbe Bruckner Szigfrid –, egy hangot se értek belőle! Arról nem volt szó, hogy hottentottául is lehet verset írni.

– Eszed tokját hottentotta – háborgott Aromo –, ez igenis magyarul van!

– Akkor én megeszem a fülem – mondta Bruckner Szigfrid.

– Már meg is sózhatod – felelte Aromo.

– Hadd mondja végig – próbált rendet teremteni Mikkamakka.

Aromo újra belefogott:

      bálömböki bag u fan
      bálombökö big a fún
      búlámbákö bög i fan
      balúmbaká bög ö fin
      bilambúka bág ö fön
      bölimbakú bag á fön
      bölömbika búg a fán

– Ez semmi – mondta Ló Szerafin –, így egy gyerek is tud verset csinálni, ha ugyan ez egyáltalán vers.

– Igenis vers! – jelentette ki Mikkamakka, akinek úgy látszik, tetszett ez a bálömböki. – S ha azt hiszed, hogy olyan könnyű ilyet írni, rajta, bizonyítsd be! Írj egyet!

– Nem is kell leírnom – mondta Ló Szerafin –, kapásból is elmondhatom.

– És már mondta is:

      kómirelű kőtyual
      kamórile kütyőul
      kumaróli ketyüől
      kőmuraló kityeül
      kőmürula kótyiel
      kemürőlú katyóil
      kimerülő kutyaól

– Jó, jó, de ennek semmi értelme sincs. Mi az, hogy kimerülő kutyaól? – szólt Aromo. – Kimerülhet egy zseblámpaelem vagy esetleg egy hegymászó, de egy kutyaól!

– Esetleg elfárad – vetette közbe Vacskamati. – Miért ne fáradhatna el egy kutyaól?

– Vagy a kutya nagyon nyomja belülről – kelt Bruckner Szigfrid is Ló Szerafin védelmére.

– Rendben – mondta Aromo –, de a módszer, ahogy a verset írtam, mégis az én találmányom.

– Ez igaz – hagyták helyben a többiek.

– Találmánynak nem rossz – epéskedett Nagy Zoárd –, csak versnek.

Mikkamakka megint csengetett.

– Halljuk az utolsó versenyzőt!

Nagy pironkodva előállt Dömdödöm, akiről mindenki tudja, hogy csak annyit tud mondani, dömdödöm.

Így szavalt:

      Dömdödöm, dömdödöm,
      dömdö-dömdö-dömdödöm

– Nem ér! – rikoltozott Bruckner Szigfrid. – Akkor én meg azt mondom, hogy:

      Prampapam, prampapam,
      prampa-prampa-prampapam

– Nono – mondta Mikkamakka –, csak azért kiabálsz, mert nem tudod, mit jelent Dömdödöm verse.

– Miért, mit jelent?

– Azt, hogy mindannyiunkat nagyon szeret.

– Engem is? – kérdezte gyanakodva Bruckner Szigfrid.

– Persze, téged név szerint is megemlített – mondta Mikkamakka.

– Éljen Dömdödöm – kiáltott Bruckner Szigfrid –, adjuk neki az első díjat!

– Adjuk! – kiabálták a többiek.

Mikkamakka és Maminti egy babérkoszorút helyezett Dömdödöm fejére.

– Te győztél – mondták neki.

– Majd kölcsönadhatod a krumplifőzelékembe – veregette meg a győztes vállát Bruckner Szigfrid.

Dömdödöm meg boldogan elindult az erdő felé, és fennhangon dúdolgatta a győztes verset.

      Dömdödöm, dömdödöm,
      dömdö-dömdö-dömdödöm